Mit tennél? anyuka pénzköltése, folytatás...

Sorold már fel azt a 70-100 házimunkát, légy szíves!

Hogy a csudába lehet 14 évesen egyedül elutazni kinába? Mármint megvalósítás szempontjából.

54, valószínűleg az apjához ment ki.

Most találtam meg ezt a kérdést (látom hogy nem mostanában íródott), és itt közölném hogy ÉN VAGYOK A "SZEMÉT KÖLTEKEZŐS ANYA". Amit itt a lányom leirt, annak kb. a fele sem igaz, és ha már ilyen eltorzított módon teregette ki a szennyest, akkor kötelességemnek érzem, hogy teljes valójában leírjam az igazat. HOSSZÚ LESZ. Az apa akkor hagyta el az országot, amikor a lánya 8 hónapos volt (én 23). Tönkrement anyagilag, minden pénzét eljátszotta, muszáj volt hazamennie. Mivel a kapcsolatunkat már a terhesség előtt tönkrevágta (megalázott, nagyon kegyetlenül bánt velem, terhesen még kést is rántott, hogy leszúr), ezért eszembe sem jutott hogy a gyerekkel vele menjünk. A megromlott kapcsolat ellenére úgy gondoltam, hogy megszülöm a babát, mert joga van élni, és akár egyedül is felnevelem a gyereket, mert ő nem tehet arról, hogy a kapcsolatunk zátonyra futott. Az apa távozása után 4 évig nem is hallottunk felőle, de a rossz élményeim miatt nem bántam, örültem hogy elment. Olyan lelki sérülést okozott nekem, hogy megfogadtam, soha többet nem kell senki, majd a lányomnak élek és neki adom minden szeretetemet. Az ötödik évben felbukkant az apuka, kiderült hogy közben új vállalkozásba kezdett, jól megszedte magát, multimilliomos lett. Felajánlotta, hogy küld pénzt gyerektartás gyanánt. Én nem fogadtam el a pénzét (annak ellenére, hogy alkalmi munkából éltünk, és anyukám segített anyagilag), megmondtam, hogy nem kell tőle semmi. Eddig még kíváncsi sem volt a lányára, nem is látta sem élőben, sem fotón, most hirtelen gondoskodó apuka akart lenni. Később megtudtam, hogy mégis küldött pénzt, anyukámmal lebeszélte, hogy az ő számlájára fog utalni, így nem tudok majd róla és nem utasítom vissza. Ekkor már időnként telefonált az apuka, szinte könyörögnöm kellett a lányomnak, hogy egyáltalán beleszóljon a kagylóba, mondjon valamit. Úgy gondoltam, hogy a mi tönkrement kapcsolatunk nem állhat az apa-lánya kapcsolat útjába, ezért bíztattam a lányomat, hogy próbáljon meg közelebb kerülni az apukájához, hiszen egyáltalán nem ismeri. Egy év múlva látni szerette volna a lányát, én viszont őt nem, ezért a lányom végül anyukámmal utazott ki Kínába. Most először találkozott apa és lánya, de olyanok voltak mint két idegen, ami természetes is volt az adott esetben. Az apja már első nap elverte a lányát, mert az 5 éves lánya azt hazudta, hogy az apukája megfogta a puniját. Többször is hazudott a lányom, nekem is, másoknak is elég durva dolgokat. Többek között azt, hogy én kutyaszíjjal verem őt. Megjegyezném, hogy egy-két alkalom kivételével, ami a szemtelensége és tiszteletlensége miatti tenyérrel való elfenekelés volt, sosem bántottam. Mellesleg akit kutyaszíjjal vertek, az én voltam gyerekkoromban. Most ugorjunk át néhány unalmas évet, hogy a jelenlegi hazugság-halmaz témához érjünk. A 21 év alatt a lányom összesen 6-szor (és még talán sokat is mondtam) találkozott az apjával, egyik alkalom sem volt felhőtlen. Az apja nem foglalkozott vele, nem beszélgetett vele, vagy ha igen, akkor is csak rólam kérdezősködött. Néhányszor Magyarországra látogatott, és bevallotta, hogy még mindig szerelmes belém és szeretné, ha hozzá mennék feleségül. Mivel multimilliomos, biztosított arról, hogy úgy élhetek mellette mint egy királynő, semmit sem kell csinálnom a gyereknevelésen kívül, és annyi pénzem lesz, hogy meg sem tudom majd számolni. Lehet, hogy sokan idiótának fognak nevezni, de én elutasítottam az ajánlatot. Tudtam, hogy milyen ember, semmit nem javult az évek során, és hiába lettem volna "gazdag" az ő pénzéből, az életem pokollá változott volna mellette. Számomra a milliók nem pótolhatják a békét, szerelmet, nyugalmat, boldogságot. Ezt ő nem fogadta el, biztos volt benne, hogy meggondolom magam. Időközben a testvérem, aki anyukám után kanadai állampolgár, könyörgött nekem, hogy segítsek neki kijutni Kanadába, mert a négytagú családjával képtelenek itt megélni. Könyörgött, hogy kérjek pénzt a milliárdos apukától útiköltségre és az új élet megkezdésére. Hónapokig elutasítottam a kérést, de amikor az adóhivatal egyéb okok miatt zárolta testvérem bankszámláját, és nem volt pénzük fizetni a lakhatást és az élelmet, úgy éreztem hogy félre kell tennem a büszkeségemet, és segítenem kell. Ezért aztán apukához fordultam, aki furcsa módon azonnal beleegyezett, hogy segít, de akkor menjek én is a lányommal. Már régi vágyam volt Kanadába menni és ott szerencsét próbálni, de erre a nagy álomra sose volt pénz. Bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hiszen Kanadában teljes mértékben ki leszünk szolgáltatva az apának. Mivel nagyon kiszámíthatatlan személyiség, nem lehettünk benne biztosak, hogy valóban támogatni fogja az újrakezdést. De a testvérem miatt belementem. Kanadai éveink alatt többször is meglátogatott (a testvéremékkel pár hónap múlva közölte, hogy keressenek albérletet, mert nem lakhatnak tovább ott, ahol addig együtt éltünk, eleget voltak már ott). Szerencsére a bátyám főnöke befogadta őket kedvezményes albérleti díjjal, különben mehettek volna a híd alá gyerekestől. Az apuka továbbra is ostromolt, nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem megyek hozzá és a milliárdjaihoz, de arra bezzeg jó volt, hogy kivigyen minket Kanadába. Vett egy házat is, állítása szerint "Nekem". Én nem akartam hogy házat vegyen, mert úgy még inkább ki lettünk neki szolgáltatva. Dolgoztam ugyan egy étteremben futárként, de a gyerek miatt csak 4-5 órát tudtam vállalni, az apa segítsége nélkül nem tudtunk volna megélni belőle. Közben apukát kértem, hogy ne velem foglalkozzon a látogatásai alatt, hanem töltsön időt a lányával, ismerje meg, menjenek el helyekre együtt, beszélgessenek, próbáljanak valamit bepótolni a sok évből, amíg nincsenek együtt. Apuka közölte, hogy elviszi a lányát ide-oda, meg beszélget vele, de csak akkor, ha feleségül megyek hozzá. Ezt eléggé undorítónak tartottam, és ismét elutasítottam. Egy este hullarészegen kis híján megerőszakolt, csak az mentett meg, hogy a lányom felébredt a zajra, és behívott a szobájába. Három hétre jött Kanadába látogatóba, és még csak pár napja volt ott, viszont nekem egy évnek tűnt. Tudtam, hogy az ő házában élünk, de ettől még nem volt joga így bánni velünk. Éppen karácsony előtt jött, még azért is ordított, hogy miért vettem fenyőfát, és miért díszítettem ki a házat, semmi értelme, csak pénzköltés. Minden pénzköltés és pazarlás volt, amire pénzt kiadtam. A joghurtra azt mondta hogy nem kell megvenni, mert drága. A majdnem egymillió dolláros ház nem volt drága, de a joghurt igen. De ezt most hagyjuk. Az elutazása előtt estén azt mondta, hogy ha nem fekszem le vele, akkor soha többet nem küld pénzt. Persze ezt a zsarolást is elutasítottam, nem hittem, hogy ezt komolyan gondolja. Másnap elutazott, és utána egy jó ideig nem is küldött pénzt. Beváltotta a fenyegetését. Az öreg házban közben elkezdtek a dolgok elromlani. A tűzhely, a mosogató háromszor, a fürőszobai csőrendszer, a kazán kétszer... Az összes tartalékunkat feléltük, a fizetésem ennivalóra is alig volt elegendő, három hétig fagyoskodtunk 13 fokban a házban, mert nem volt pénz a kazán megjavítására. Később aztán küldött pénzt, de csak annyit, amennyi ennivalóra elég volt. A házában elromlott dolgok javítására nem küldött pénzt (a javítási munkák költsége Kanadában az egeket verdesi, 4-500 dollár alatt semmit nem javítanak meg ), mondván: - Vettem neked egy házat, örüljél neki, a többi nem az én dolgom! Persze ez is az elutasítás miatt volt. Ez után még sok dolog történt, a lényeg, hogy végül visszatértünk Magyarországra, viszont a testvérem és családja azóta is ott él. Nekik sikerült új életet kezdeni, hála az apukának. Ezt a kis visszatekintőt csupán azért írtam le, hogy világossá váljanak a jelen eseményei. Most pedig a kitérő után ugorjunk a jelen problémához. A lányom már 5 éves korában (aztán később is) kijelentette, hogy gyűlöl engem, csak mert szépen rászóltam, hogy ezt meg amazt ne csinálja, ezt nem illik, ilyet nem mondunk, ilyet nem csinálunk, nem sértegetünk másokat, ne firkálja össze a könyvét, stb. Csak amiket egy anyuka szokott mondani, hogy gyermekét tiszteletre és illemre nevelje. Egy nagyon furcsa, eltorzult gondolkodású gyerek volt (és minden igyekezetem ellenére még most is az), és rengeteg energiát fektettem a nevelésébe, és hogy kiűzzem belőle a kis démonait, a világról alkotott elferdült képét, és az ok nélküli embergyűlöletét. Mindig türelmes voltam hozzá, mindig mindenben támogattam, tanácsot adtam, akármikor fordulhatott hozzám, ha szüksége volt rám. A testemmel védtem meg, amikor együtt mentünk Kínába az apjához, és megkérdezte az apját, hogy miért olyan alacsony? Mögém bújt, és én kaptam az apja rúgásaiból. Vagy amikor a szomszéd nagy darab férfi neki akart menni egy konfliktus után, és én a dühöngő fenevad elé álltam, hogy megvédjem a felnőtt lányomat.. De ez más tészta. Mivel itthonról dolgozom, rá tudtam fordítani a megfelelő mennyiségű időt. Ha éppen dolgoztam vagy csak játszottam, neteztem és ő bejött, rögtön abbahagytam, amit éppen csináltam. Megcsináltam az angol háziját, segítettem neki e-maileket fogalmazni, intézni az iskolákkal kapcsolatos adminisztrációt, kitölteni az űrlapokat, stb. Közben próbáltam önállóságra nevelni, mondtam neki hogy kezdje el intézgetni némelyik dolgát. Ezt a tanácsot meg is szívlelte, és mostanra önálló lett, ami normális, hiszen már 22 éves. Nagyon sokszor kiborult apróságok miatt, ha éppen bal lábbal kelt fel, megjött neki, rosszul sikerült egy teszt, vagy bármi más gondja adódott, MINDIG rajtam csattant az ostor. Rengetegszer megbántott, a lelkembe taposott annak ellenére, hogy semmit se csináltam. Én csak annyit kértem, hogy annyi tiszteletet mutasson irántam, amennyit én iránta. Hogy úgy bánjon velem, ahogy én vele. Sajnos ezt nem tudta megtenni, újra és újra belémgázolt. Ez nagyon fájt nekem, igazságtalannak éreztem, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek azért hogy segítsem őt, ezt kapom hálaként. Ilyenkor legszívesebben lekevertem volna egy pofont, de mivel tudom, hogy milyen érzés, ha állandóan vernek, megfogadtam hogy nem fogom bántani a gyerekemet. Inkább pár napig nem szóltam hozzá, azt is azért, hogy ne mondjak neki olyat, amit később magam is megbánok. Ez évekig így ment. Most itt nem sorolnám fel, hogy miket mondott, mert még mindig fáj. Azt hozzátenném itt, hogy 19 éves koráig semmilyen házimunkát nem kellett végeznie, szó nélkül megcsináltam mindent, az én szobámban szétszórt dolgait is utána vittem. Csak annyit kértem tőle, hogy a szobáját tartsa rendben, és mosogasson el maga után, mert elég nekem a többi teendő ebben a 60 nm-es lakásban. Közben évek óta tartó nőgyógyászati betegségben szenvedtem, ami miatt folyamatosan véreztem, és a súlyos vérveszteség és vérszegénység miatt többször is a halál kapujában álltam. Szörnyű rohamok jöttek rám naponta többször, elsötétült minden, nem kaptam levegőt és az összes erőm elhagyott. Egy idő múlva ez a helyzet javult, de csak időlegesen, mert augusztusban egy küret után kiderült, hogy a sok vérzés miatt a méhem elrákosodott. Az orvosok szerint/szerintem is sürgősen műteni kellett. Augusztus végétől novemberig mindenféle vizsgálatokra küldtek, mire végül kaptam időpontot műtétre, amit aztán elhalasztottak a koronavírus miatt, mivel csak sürgős és rákos eseteket láttak el. Az én esetem sürgős is és rákos is volt, de ez nem érdekelt senkit. Ekkorra már minden nap görcsökben fetrengtem, szó szerint ömlött belőlem a vér, marokszámra vettem be a görcsoldókat és a vérzéscsillapítót, ami semmit se használt. Elhagyott minden erőm, a székben, ágyban megmozdulni sem mertem, mert azonnal elöntött a vér. Éreztem, hogy már csak pár napom van hátra és meghalok. Ezt is csak azért írtam most ide, mert ez volt az az időszak, amikor megkértem a lányomat olyan alapvető dolgokra, amiket korábban szinte soha nem kellett megcsinálnia. Hogy adjon vizet a macskáknak/kutyának, mert már fél órája ott állnak az edény előtt, és én képtelen vagyok lehajolni, de még felállni is. Hogy tegye le az állatok elé az ételes tányért, mert nem tudok lehajolni. Hogy mosogasson már el, mert már a plafonig áll a mosatlan, én pedig képtelen vagyok rá. Hogy vigye ki a szemetet, mert arra sem vagyok képes. Hogy menjen el néhányszor vásárolni, mert én jelenleg sem menni, sem emelni nem vagyok képes. Hogy rámoljon el egy kicsit, mert én jelenleg nem tudom megtenni. Persze elvégezte nagy nehezen ezeket, a száját húzva meg caccogva, hiszen ilyen sok minden soha nem kértem ezelőtt. Ez már túl sok volt, felháborodva mondta, hogy hagyjam már békén, mert ő azt szeretné, hogy napi 24 órában a gépe előtt ül, animét néz, és semmit se kell csinálnia, az utcára sem akar kimenni soha többet, mert gyűlöli az embereket meg úgy mindent. És igen, meg tudom számolni, hogy a 20 év alatt hányszor végzett házimunkát, és azt is, hogy mit. Ha nem lettem volna szó szerint a halálomon, akkor ez nem is esett volna ennyire nagyon rosszul. Ki voltam neki szolgáltatva, és ez a kiszolgáltatottság borzalmas volt. Mindig mindent elvégeztem egyedül, segítség nélkül, soha nem volt mellettem egy támogató, szerető társ, mindig mindent magamnak kellett megoldanom. A sürgős műtétemet végül november közepén elvégezték, de csak azért mert könyörgő levelet írtam a kórház igazgatójának. Leírtam neki, hogy milyen állapotban vagyok és könyörögtem hogy segítsen rajtam. Hála az igazgató közbenjárásának, 4 nap múlva megműtöttek (5 órás komplikált műtét volt, mindent eltávolítottak), ráadásul még VIP szobát is kaptam ingyen. A lényeg az, hogy miután rájöttem, hogy ő inkább napi 24 órában a gépe előtt ülve érzi jól magát, a kórházból hazatérve még ugyan megemlítettem, hogy be kéne vásárolni, mert semmi nincs itthon, a szájhúzása láttán 3 napos műtöttként (2 hétig ágynyugalom) elbotorkáltam a Sparba, és igaz hogy sorban állás közben majdnem összeestem, és a szatyrot magam után vonszolva jöttem haza, de végre valamit megtettem egyedül. Hiába éreztem úgy magam, mint a mosott sz..., de megszűntek a hónapok óta tartó görcsök és a vérömlés, már ettől új erőre kaptam. Hazaérve megkérdezte a lányom, mintha mi sem történt volna, hogy: Hol voltál? Mit vettél? Bevallom, nem válaszoltam erre a cinikus kérdésre, erre ő megszólalt: Aki nem kér segítséget, az nem kap!!! - és a pofámra vágta az ajtót. Még erre sem szóltam semmit, holott úgy éreztem, mintha valaki kést döfött volna a szívembe. Az az ember, akinek az életemet szenteltem, akit mindennél jobban szerettem annak ellenére, hogy ezerszer megbántott és megalázott. Még az állapotomra sem volt tekintettel, arra hogy haldoklom, hogy szó szerint az utolsókat rúgtam. És itt rátérnék a kirúgására, ami a vásárlás utáni napokban történt. Anyukám átjött, és a lányom azt mondta neki rám nézve, hogy: ITT NINCS SENKI! Azt hiszem, hogy itt szakadt el nálam végleg a cérna, a sok éven át lenyelt bántások és megalázások miatt itt telt be a pohár. Mondtam neki, hogy ha nincs itt senki, akkor ő se legyen itt, és kitoloncoltam az ajtón. Megkértem anyukámat, hogy vigye át magához egy-két hétre.. FOLYT. KÖV.