Az életem rossz irányba halad, szeretnék tanácsot kérni. De nem bírom tovább, mint ajánlotok?
19 éves fiú vagyok, s az életem nagyon nem jó irányba fordult, de ez már régóta így van. Apám elhagyott, nem is beszéltem még vele, talán ha egyszer. Anyám egyedül nevel minket élettársával, ki amikor ideköltözött, 1 hét után azt hitte, hogy az apám lehet nekem és a húgomnak. Ezt sok veszekedés követte, elhordott mindennek, most is ezt teszi, de akkor elköltözött, anyámat ellenem fordítva, hogy ez mind miattam van, miattam nem lehet rendes életet élni. Ebben van némi igazság, mikor kezdtem elhanyagolva lenni, rossz dolgokba kezdtem bele, rossz társaságot választottam. Azelőtt minden rendben volt, többszörös országos bajnok atléta voltam, sok baráttal, tele életkedvvel. De ez már drasztikusan megváltozott. Egész kiskorom azzal telt, hogy kint voltam reggeltől estig az utcán, bmx-eztem, barátokkal lógtam. Anyám sokat dolgozott, ezt megértem, de egyszer sem próbált meg velem rólam beszélgetni, megtudni, hogy jó-e ez nekem. Hát nem volt jó. Míg sokan vettek körül a társaságomból, addig a családi kapcsolataim egyre mélyebbre süllyedtek. Kezdtem a családom ellen fordulni, szerintem nem tudatosan összeroppantam, hogy míg ugyan azok az emberek kik egész nap kint vannak velem az utcán, nekik ott van a családjuk, velük(szüleikkel) teljesen jól elbeszélgettem, mindig is dicsérték, hogy milyen okos, s talpraesett vagyok. Erre már rájöttem, mivel akkor csak felnőtt vagy több évvel idősebb baráti társaságban nőttem fel, s ez sokat hozzáadott az intellektusomhoz. De ezt már nem így érzem. Az első nevelőapám mondhatni egész gyermekkoromat végigkísérte, alkoholista volt.Volt , hogy többször nekem jött emiatt. Anyám, szegényke ezt sok évig elviselte, végül elvált. Aki igazán közel állt hozzám az a papám volt, de ős is alkoholista, tele problémákkal. Mindig vele szereltem a biciklimet, de ő is sok dühkitöréssel kezelte, ha valamit elrontottam, nem értettem. Ő volt az egyedüli családtagom, aki ha nem ivott, megkérdezte, hogy hogyan vagyok, mit csinálok éppen az életben. Amikor kezdett kibontakozni a depresszióm, 8.osztályos koromban, már igazán nem tudtam a belső érzéseimet kezelni. Drogokhoz nyúltam, próbáltam keresni a belső törődést, amit édesanyámtól vártam el. Ezt soha nem kaptam meg, annak ellenére, hogy az IQ-m magas, nagyon jól beszélek, az iskolát elkezdtem kerülni, ezt a tanárok egyáltalán nem preferálták, s kiborulva beszéltek velem, hogy tönkreteszem az életemet. Mondogatták, hogy próbáljak beszélni anyámmal, de ez sosem jött össze. Nem bíztam senkiben, mivel egész életemben mind sport, mind tanulás egyedül kellett elérnem azt, amit akkor elértem, azt hittem, hogy ez is menni fog egyedül. Hát, nem ment. Az iskolát otthagytam, elkezdtem a saját, romlott, s kitaposott ösvényemen menni, az önpusztítás fellegvára felé. Nem állított meg senki, felvettem a pókerarcot. Eltitkoltam mindent magamról, nem árultam el senkinek semmit az érzéseimről. Ekkor már a legnagyobb bajban is egyedül akartam lenni, a drogokat kisebb nagy sikerrel próbáltam letenni. Több öngyilkossági kísérletem is volt, igazából ekkor állapították meg, hogy súlyos depresszióban szenvedek. Gyógyszereket szedtem a megadott ideig, de mindig abbahagytam, mert ekkor már leszoktam a drogokról, s pótcselekvésként én is alkoholista lettem, mint előttem az egész család. Dühös vagyok magamra, a családomra (anyámra), hogy nem voltunk képesek megoldani a problémákat, s idáig jutottam, közben minden nap megkapom anyámtól, hogy egy semmirekellő ember vagyok, aki nem viszi semmire az életben, s takarodjak el otthonról. Mindig a párját emlegeti, aki az utcán is elhord mindennek, s a szomszédoknak csak a rossz tulajdonságaimat emlegeti, míg őt, saját magát még anyám előtt is etalonemberként emleget. Többször ócsároltak, ezáltal már én is őket. Ez lenne a "lét örök körforgása"? Mindig azt kapom, hogy nem teszek semmit, sosem változok meg. De hisz hogyan tudhatnák, hogy mit változtam, ha nem keresnek, nem beszélnek velem? Csak azt kapom, hogy mi rosszat tettem, egyetlen dicséretet sem, amit épp elérek. Ugyan az a helyzet, mint egész gyermekkoromban. Azt akarják, hogy változzak meg magamtól, segítsek nekik, míg ők egész életükben még egy tartalmasat nem beszéltek velem. Anyám a mai napig többet beszél a barátnőivel telefonon, míg velem egész nap.
Egyszerűen nem vagyok jó ember, nem találom a kiutat, gyűlölöm magamat. Ugye van az a mondás, hogy "addig nem gyűlölhetsz igazán valamit, míg magadat nem gyűlölted igazán" . Ez rám teljesen igaz. Nem látom a fényt, egy rohadt sötét alagútban bandukolok, s amikor elfog az út során a magány, nagyon rossz, önveszélyes gondolataim támadnak. Többször próbáltam anyámmal kapcsolatot teremteni, de mindig elutasított. Ha sétálni hívtam, ha beszélgetni, ha megnézni egy filmet, mindig mártír módon kibújt ez alól. És amikor ezt a veszekedéseknél felhozom csak annyit mond, hogy hazug vagyok, megint hülyeségeket beszélek. Még az egyik barátnője is elmondta nekem, hogy nagyon nem helyes amit csinál, de amikor találkozgatnak anyám süketen csak azt ecseteli neki, hogy ilyen, meg olyan vagyok.
Abban kérek segítséget, hogy mit tegyek? Hogyan mehetnék el itthonról? Hová induljak? Kockáztassam meg a diákmelót, miközben hajléktalan vagyok, s ha lenne egy kis pénzem kezdjem előröl az életemet? Van még remény? Adjatok támpontokat, hogy merre, mert már nem tudok magamtól dönteni. Elegem volt a szenvedésből.
válasza:Néhány dolog nem tiszta számomra: Azt írod, 19 éves vagy és hogy otthagytad az iskolát. Aztán azt írod, hogy megpróbáld-e a diákmunkát?
Akkor most mégis iskolába jársz? Mert 19 évesen már felnőtt munkát is vállalhatsz..
Jelenleg iszol vagy drogozol? (nem bántásból kérdezem, csak hogy tudjam a kiindulási alapot.)
válasza:Most is iszol? Az lenne az első, hogy hagyd abba a pótcselekvéseket, káros szenvedélyeket.
Nézd meg ezeket, a komlói programról sok jót olvastam. Az külön előny, hogy kiszakadsz az otthoni környezetből. Amit írtál, az egész jó írói próbálkozásnak, kezdj el naplót vezetni, ha még nem tetted, az is sokat tud segíteni, ha kiírod magadból a feszültségeket, frusztrációt, később pedig még sok mindenre jó lehet.
Kitartást, és sok sikert neked!
Igen 19 éves vagyok, most érettségiztem volna. Ezt a lehetőséget dobtam most el magamtól. Emiatt most nem tudom milyen érzések kavarognak bennem. 4 évet elpazaroltam az életemből.
Az ital az drog, de ha kábítószerre célzol azt nem csinálom, messze elkerülöm már. Csak alkoholt fogyasztok, s azt is azért, mert könnyebb elterelni magamról a figyelmet.Tudom, hogy szembe kéne nézne magammal, de nem vagyok rá képes.
Másodiknak köszönöm, "átnyálazom" a linkeket, minden segítség jól jön. Igen, most is iszom alkoholt, ha nagyon lehangolt vagyok nem tudom megállni. És az sajnos elég sokszor van.
Ui.: Bocs, ha sok mindent értelmetlenül írtam le, de nagy szöveget írtam, sok indulattal. Emiatt bocsánatot kérek, hogy néhol értelmezhetetlen.
válasza:Komlói alapitvány tényleg jó. Quimby énekese is itt volt.
Biztos neked is tudnak segiteni.
Ebben a helyzetben kezd új életet.Új helyen talán túl tudsz lenni ez a sok sz&r dolgon.Nem lesz egyszerü
válasza:Első vagyok.
2.-ik hozzászóló megírta a tutit, amit én is priviben:
az első, amit tenned kell, hogy abbahagyod a pótcselekvéseket és ez bizony a jelenlegi környezetedben egyedül nem fog menni...
Valóban nagyon jó lenne kiszakadnod a környezetedből ( de nem úgy, hogy hajléktalan legyél, mert akkor fel sem vesznek sehová) és szakértők segítségével leszokni az alkoholról.
Ha voltál bajnok, akkor ezt is meg tudod csinálni!
Írták előttem azt, hogy kezdj el naplót vezetni. Én is jó ötletnek tartom ezt. Én 12 éves koromtól kezdve magányos voltam és önpusztítóvá váltam. Gyűlöltem magamat,amiért nem fogadtak el az emberek. Önértékelési zavaraim lettek. Én se fogadtam már el magamat.
Aztán bekerültem gimibe és más lett. Megismertem új embereket. Változtam de valamiért teljesen rossz irányba mentem. Nem tudom teljesen kimondani még most se, de valószínűleg depressziós voltam. Akkoriban lettek alvászavaraim. Az osztálytársaimmal nem jöttem ki, a szüleim sokat dolgoztak és nem volt idejük rám, mert ha hazajöttek a munkából túl fáradtak voltak, hogy beszéljünk vagy bármi közös programot csináljunk esetleg, így nagyon távol éreztem őket magamtól. Ráadásul rengeteg veszekedés,kiabálás azért is mert nem tanultam jól. A nővérem itthon teljes mértékben leszart, oltogatott, mindenért engem hibáztatott ha történt valami. Mindig beakart mártani valamiért, úgy éreztem akkor érzi jól magát, ha velem veszekednek anyáék. Nem láttam értelmét semminek. Nem láttam a jövőt. Önpusztító lettem , persze 14-15 évesen, hogy lesz az ember önpuszító? Nem drogoztam, nem cigiztem, nem ittam. Én magamat bántottam azok miatt a külső hatások miatt, amiket nem tudtam sehogy se levezetni vagy inkább kezelni. De idővel valami változott. Nem tudom mi de tudtam, hogy nem akarom ezt, nem akarok így élni. Ezért tudtam, hogy abba kell hagynom. Idővel rájöttem, hogy egyedül nem megy. Ekkor kértem segítséget. Kiderült, hogy az elfoglalt szüleimet érdekli mi van velem és azonkívül, hogy kiakadtak érzelmileg amiket magammal csináltam rájöttem, hogy semmit nem segít az, hogy tudják, hogy bántottam magamat. Visszaestem és folytattam amit eddig. Beteges volt, azt képzeltem egy pár vágástól más lesz, azért mert fizikalaig is bántom magam az némiképp enyhíti a dolog lelkirészét. Nem tudom hogy jöttem ki belőle. Voltam pszichológusnál. Emlékszem apám hülyeségnek tartotta, de engem érdekelt az, hogy tudna-e segíteni. Segítőkész volt a pdoki, ahogy én hívtam. Az első-két alkalommal, mikor harmadszorra mentem akkor mentem utoljára. Cserbenhagyott azt gondoltam, megbeszélt időpontra mentem és szimplán elfelejtett engem, nem hittem a szememnek, ott sétált ki előttem az épületből. Nem mentem utána, hogy én itt vagyok az időponttal amit megbeszéltünk. Csalódtam benne és rettentően dühös voltam, azzal hitegettem magamat, hogy biztos ez is miattam van, hogy nem érdemlem meg az egészet. Újra bántottam magamat, időszakosan, vissza-visszaestem.
Most 17 éves vagyok. Nem tudom mikor bántottam magamat utoljára, talán ez az jelenti, hogy elég régen. Az az igazság, hogy úgy érzem már nem is lennék képes rá. Azóta rászoktam a cigire, ez is időszakos dolog, talán a koncertrejárás közben lett ez vagy a társaság már nem tudom. Megismerkedtem az alkohollal is és megtapasztaltam másokon látva, miket tud művelni az emberrel. Azért lettem jobban, mert jobban akartam lenni. Azért gyógyultam meg. Pozitívabb lettem mert túl sokáig voltam negagív és mert változást akartam. Elkezdtem hinni magamban.
Akkoriban kezdtem el naplót írni, mikor nem tudtam aludni hajnalban vagy mikor magamat bántottam. Azóta kisebb nagyobb kihagyásokkal írok. Volt, hogy blogoltam de személytelennek tartottam magammal szemben a billentyűzet nyomkodását, ezért kézzel folytattam tovább, valamint úgy éreztem hiába 21. század szükségem van valami kézzelfoghatóra,(régi megmaradt naplók) ha ebből az egészből kikerülök. Visszalapozni a réginaplókban, hogy honnan indultam és hova érkeztem el. Írtam, rajzoltam, festettem és jelenleg úgy néz ki továbbra is ezekben a művészetekben tervezem folytatni a jövőmet.
Azt mondják számít az, ha megtudod beszélni valakivel a problémáidat. Szerintem az is számít ha megbeszélni nem is, de kitudod írni magadból. Én rettentően drukkolok neked mindenben és őszintén a lehető legjobbakat kívánom!
Ne haragudj rám kérlek, amiért leírtam ezeket mikor most rólad van szó és nem rólam.
Ha bármikor kedved lenne beszélgetni. Itt megtalálsz és írj nyugodtan! :)
17/L
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!