Vágyom a régi életemre, hogyan vegyem erre rá őket a tudtuk nélkül?

Régen szigorúak voltak a szüleim. Elnyomták a személyiségemet, ahhoz, hogy megfeleljek nekik teljesen elkellett magam nyomnom és az ő elképzelt gyerek ideáljukká kellett válnom. Teljesen elvoltam mindig foglalva. Nappal suli, utána körök, aztán tanulás. Kitűnő tanuló voltam, kitűnő sportoló, illedelmes voltam és rengeteg önkontrollom volt. Pár éve teljesen elengedtek. Önmagamat képtelen vagyok a felszínre hozni, mert még mindig neheztelnek rá, másrészt egyébként sem tudnám teljesen, mert ez a viselkedésmód belémépült. Úgy beszélek velük ahogy akarok, mert letudják annyival, hogy kamasz vagyok. Nem is tudom mi fáj nekik és mi nem, mert mindent megengednek. Nem tudom hogyan kellene viselkednem, mert nem mutatnak semmit. Ordítok, de ők is ordítanak. És nem azért hogy hogyan merem, hanem arról amiről veszekszünk. A jegyeimmel kapcsolatban nagyon rosszul érzem magam. Irigylem azokat a tanulókat, akiket otthon nyomnak és rákényszerülnek a kítűnő tanulásra. Állandó stresszben vannak miatta és teljesítik. Ugyanilyen voltam és most hirtelen minden megváltozott. Nincsenek kihívások, teljesíteni való feladatok. Már semmi sem a régi. Akarok tanulni, de a kihívások végett. De mivel ilyenről már szó sincs, fekszek az ágyon és úgyérzem széthullik az életem. Sportolni sem sportolok, rossz jegyeket szerzek, szerintük már nem az a valaki vagyok és képtelen vagyok rá. Régen azt mondták bármi lehetek.- Most pedig napi téma, hogy elfogadják ha fodrász, vagy épp kiárusító leszek és támogatni fognak benne, mert szeretnek. Probléma, hogy nem vagyok velük őszinte, de amikor már csak egy őszinte érzést is mutatok, leállítanak. Szeretet, elfogadás, egészség... hagyjuk már. Régen nincs, igazaból sose volt. Nem is vágyom rá, mert azt sem tudom mi az. Vágyom a régi életemre, hogyan vegyem erre rá őket a tudtuk nélkül? Azt akarom, hogy szigorúak legyenek!