Meddig normális egy gyereknek otthon lakni? És a szülőknek hány éves koráig illene ezt "csendben tűrniük"? Egyáltalán a szülő vagy a gyerek hibája, ha nem kötözik el "időben"?

Elsősorban pénz kérdés. Ne legyünk hipokriták!

Ha 18 éves nagykorú srác lennék, aki kriptózik vagy dealerkedik vagy valami ügyes vállalkozásból megszedte magát korábban, csak a 18. életév, hogy hozzáférjek a vagyonhoz, akkor vennék egy úszómedencés házat egy háromállásos garázzsal, egy a Porsche 911-nek egy egy hétköznapi sedan/limuzin autónak és egy a terepjárónak. A hűtő tele lenne kajával. A bejárónő főzne, mosna takarítana és tessék, no mamahotel, totál önállóság van. Meg is feleltem vele mindenkinek.

Ha ennél szerényebben ugyan, de szintén tehetős 18 éves lennék, vagy mondjuk kaptam egy lakást a scheggem alá a szüleimtől, akkor is sima liba, vagy dolgozom vagy suli mellett annyit dolgozom, hogy a kecót és a kajámat fenntartsam és megintcsak szuperönálló szuper kisfelnőtt vagyok.

És a fentiek hibridje. Ha 25 évesen keresek annyit, hogy egy jó kecót akár csk kibárelni is ki tudok és marad annyim, amiből jól megélek, akkor sincs gond.

CSAK és KIZÁRÓLAG PÉNZ KÉRDÉSE.

Illetve van a Dallas-os, szappanoperisztikus modell, mint tényleg a Dallas-ban, vagy a brazil/mexikói "operákban", amikor gazdag a család, de többgenerációsan együtt laknak, mert így döntöttek, nem pedig rászorultségból.

DE! Sem az erőfeletti anyagiak és személyes nyomor árán megvalósított önállóságot nem helyeslem és azt sem, amikor rászorultság miatt van együtt több generáció, de azért mégis tipikusan és közhelyesen intrikáznak egymással.

És újra a lényeg: a különköltözés PÉNZ KÉRDÉSE.