Meddig normális egy gyereknek otthon lakni? És a szülőknek hány éves koráig illene ezt "csendben tűrniük"? Egyáltalán a szülő vagy a gyerek hibája, ha nem kötözik el "időben"?

Addig, amíg minden félnek jó így.

Az exférjem testvére majdnem 40 éves, világ életében otthon lakott a szüleivel (volt egy fél éves kilengése, albérletbe ment, mert a nője, aki szintén ott lakott, összeveszett az anyóssal. Aztán rájöttek, hogy fizetni kell albérleti díjat, ezért kibékültek és visszaköltöztek inkább.), ezen változtatni se akar. Pár hete feleségül vette a nőt, anyóséknál élnek továbbra is. Szerintem a gyerek is oda fog születni. A srác ezt szereti, a felesége nem, de a megtakarított pénzt igen, így elviseli. Az anyósnak jó, mert otthon van a kisfia vele, az após meg .. hát az nem nagyon szól bele ilyen dolgokba :D

Nekem ez furcsa, de nekik jó. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy ez nem normális?

Itt tényleg sok szempont van: az otthon lakás módjától, a szülő-gyerek viszonytól, a gyerek lelki alkatától és sok más dologtól is függ. Mert van, aki mama hotel stílusban lakik otthon, nem segít, nem ad haza pénzt és elvárja, hogy kiszolgálják, más pedig kiveszi a részét a költségekből és a házimunkából is és közben lehetőleg gyűjtöget. Előbbi szerintem már 20 évesen is gáz (főleg akkor, ha nem tanul már), utóbbi 30+ évesen is belefér, ha mindkét félnek megfelel legalább ideiglenesen ez a helyzet. Aztán vannak olyan családok, ahol az a szokás, hogy több nemzedék él együtt és mindenkinek megvan a maga feladata. Ez megint kicsit más.

A szülőnek tudnia kell, hogy mi szolgálná jobban a gyereke érdekét, de ettől még nem szabad a saját akaratukat ráerőszakolni. Van, aki nem tud addig felnőtté válni, amíg el nem költözik otthonról és nem lesz önellátó, ebben az esetben nem árt ebbe az irányba terelni. Az, hogy a szülők vesznek egy lakást a gyereknek, de főznek, mosnak, takarítanak rá az nem jobb, mint a mamahotel, ugyanakkor fiatalként gyakran csak sokára jön össze a lakásravaló, ha valaki tudja ebben a gyerekét támogatni, abban nem látok kivetnivalót.

Szerintem nincs konkrét életkor, de ha bármelyik fél nagyon rátelepszik a másik életére vagy sok a konfliktus, akkor egészségesebb költözni.

Meddig "illik" elköltözni "időben"... ezek mind olyan nevetséges társadalmi elvárások, amikre pár hülye kitalálta, hogy ez a normális, és aki nem így él, azt máris meg kell szólni. Én sosem értettem egyet ezekkel.

Én 30 vagyok, és még itthon lakom. Nálunk viszont némileg a fordítottja van. Anyám nevelt kiskoromtól kezdve, neki nincs senkije, az egész életét nekem meg tesómnak szentelte. Ezért sokáig nagyon hálás voltam neki, viszont most már látom a hátrányát is. Nem igazán akar minket elengedni. A bátyám hetelni jár, de őt is minden hétvégén görcsösen várja haza.

Én még itthon vagyok, de a párommal lassan komolyra fordul a dolog, és szeretnénk összeköltözni. Anyukám viszont azt akarja, hogy ne menjünk el, hanem bővítsük a házat, és lakjunk itt vele. Nekem viszont ez a megoldás egyáltalán nem tetszik. No nem anyuval van baj, őt nagyon szeretem, viszont egyrészt egész eddigi életemben ebben az eldugott kis faluba éltem, fiatal vagyok, szívesebben élnék egy nyüzsgő nagyvárosban.

Másrészt tudom, hogy bár jóindulattal, de akkor is folyamatosan beleszólna az életünkbe, és nem tudnánk soha sem függetlenné válni tőle, hogy azt tehessük, amit akarunk.

Nemrég örökölt pénzt a nagyanyám után, abból akarja bővíttetni a házat, és nem érti meg, hogy én nem akarok már tovább itt lakni. És még nekem lesz lelkifurdalásom, ha végre kiszabadulok innen, hogy ő meg ott maradt egymagában.

Mindezt csak azért írtam, le, hogy lássátok, olyan szülők is vannak, akiket nemhogy nem zavar a felnőtt gyerekük otthon, hanem egyenesen magukhoz akarják láncolni.

22 éves vagyok, itthon élek.

Mindig csak mosolygok az olyan szülőkön akik sürgetik a takarodást, hogy nekik végre béke legyen otthon. Ez lenne az idilli család? Az összetartás? Itthon élek, de ezt a házat én építettem a saját 2 kezemmel apámmal. A saját 2 kezemmel csákányoztam ki a ház alapját.

Ez az én kezem munkája, kiérdemeltem, hogy itt lakhassak a saját különálló részemben.

Úgy gondolom ez a fajta összetartás hiányzik az emberekből. Mondhattam volna, hogy "akkor megyek albiba szevasz." Kíváncsi lennék, akik elüldözték a gyerekeiket 18-19 évesen "mert nem kell otthon lebzselni", ők mit raktak le ennyi idősen az asztalra. Annyira szánalmas amikor olyan emberek akarják munkára nevelni a gyereket akik soha életükben nem szakadtak meg semmiben.

Az is szép amikor valaki megszakad fiatalon, hogy el tudjon költözni otthonról, de azért elkérik a havi 30-40et a szülők "hogy itt lakhass". Ennek mi értelme van? Sajnáljátok azt a napi 2 meleg ételt a gyerektől? Minek szültétek? Hogy szolgáljon titeket? Tipikus szocialista rendszerben elsajátított gondolkozás :)

Tudjátok, kedves "szülők" hatalmas a generációs különbség közöttünk. Nem tudtok rendes tanácsot adni egy mai 18-24 éves embernek. Ugyanakkor mi se találjuk a helyünket, mert mi már úgy nőttünk fel, hogy mindent megkaptunk. Nincs miért küzdeni, nincs vasfüggöny, lopott/másolt metalica kazetta.

Ez a hátránya egy ex-szocialista országnak. Szocialista mentalitású szülők - szemben a nyugati szellemben élő gyerekekkel. Amíg a szocializmus halvány szikrája is izzik a társadalomban olyan emberek mentalitásában akik akkor éltek, itt nem lesz nyugati társadalom és nevelés.

#27-es: Értem,hogy mi szeretnél mondani, de:

1.: Az emberek jelentős hányada nem gondolja túl a gyerektervezést. Aztán ahogy esik, úgy puffan. Van, hogy ahány gyerek, annyi apa.

Egy ismerősöm (pasi) például most csak és kizárólag azért vállal 3 gyereket a nőjével, akit eddig össze vissza csalt, hogy a CSOK-kal végre legyen saját ingatlan (nem vicc).

Az ilyen családokban a gyerek sokszor kellék, tartják, amíg feltétlenül muszáj. Bérleti pénzt is olyankor szokták elkérni, mikor ösztönözni akarják a költözést, csak nincs gerincük kimondani.

És igen. Ha nincs elég privát élettér mindenkinek, akkor a felnőtt emberek is zavarhatják egymást, akkor is, ha amúgy van szeretet. (Én se viselném már el, ha együtt kellene lakjak Anyukámmal, pedig nagyon szeretem. Én szeretek a magam ura lenni, ő meg mindig az anyám lesz, tehát felettem álló.)

Én a teljes ismertségi körömben alig találok olyan családokat, aminek tagjai harmonikus kapcsolatban élnek.

Nem, nem ez az idilli. Ez a valóság.

2. A nagy többség nem engedheti meg magának, hogy külön életteret biztosítson a gyerekének.

Kíváncsi lennék, hogy otthon laknál-e még, ha 4-en élnétek egy 2 szobás panelban.

Abban laktunk ezelőtt éveken át.

Kibírtuk.

Én is, a nővérem is, de senki se szerette, felnőttként elképzelhetetlennek tartom.

Mit csináljon a szülő olyankor, ha a felnőtt gyerek nem akarna menni a lakásból, mert ő még kényelmesnek érzi, meg addig se kell magáról gondoskodnia, de a szülő nem akarja hallgatni a gyereke szerelmi/nemi életét például? Bírja ki akár élete végéig, tartsa a gyerekét a nyugdíjából is?