A lányom úgy gondolja, mindig abajgatom. Miért? 54 éves apa

Anyuka, amikor a gyerek 5 év körül volt, nem tudom mi alapján úgy döntött, nem része többet az életének. Már nem voltunk együtt, de a gyerekkel tarthatta volna a kapcsolatot. Egyedül neveltem fel, néhai apám segített olykor a vigyázással, rajta kívül más nem volt, az én anyám meghalt, anyai ágon pedig egy nyarat, végül annyit se bírt ott tölteni a gyerek, mert ég és föld a személyiségük, és bár az anya hagyta el a lányát, szinte leszidta, hogy nem tudja, mikor van a születésnapja és nem köszönti fel (nem is tudta a számát). Lehetne sorolni. Közben egy lakásba költöztünk a mára néhai nevelőapámmal, akit gyűlöltem, mert egy undorító állat volt fiatalon és idősen is. Nem mosott kezet, a fürdőbe pisilt, összekente ürülékkel az egész közlekedőt, haszonélvezőként nem adta áldását arra, hogy idősek otthonába menjen, leszögezte, hogy ott fog meghalni. Lányom is besegített, de én pelenkáztam, katétereztem, mostam a koszos ruháit, ő csak itatta és megcsinálta neki a vacsorát. Nehéz évek voltak, több mint egy évtized, de csak az utolsó 1-2 volt brutális szinten, hogy az egész lakásban szag terjengett.

Lányom mindig az én segítségemet kérte és máig van, hogy kéri. Mint egy kis majom, úgy csüngött rajtam, mindig kereste a társaságomat és akkor is engedélyt kért, nem tudom, miért, amikor a tévében akart másik csatornára kapcsolni vagy kimenni a mellékhelyiségbe. Nem fogtam szigorúan. Igazából, mert 9 éves korától kezdve 12 órázok, azt csinált, amit akart, oda mehetett volna, ahova szeretne. Ezt nem használta ki, otthon ülő típus mind máig.

Néhány hónapja töltötte a tizenkilencedik életévét. Saját kezűleg újítottam fel néhai apám lakását, hogy spóroljunk a leamortizált lakás csekély összegéből. Próbálom nevelni, mint minden szülő a gyerekét, hogy figyeljen oda. A vizes rongyot ne rakja a konyhapultra, se a szekrény szélére, amikor mosogat. A seprést nem csinálja olyan jól, mint azt hiszi, amikor pedig megmutatom neki, hogyan kellene úgy, hogy jó legyen, kiakad. Lazább a viselkedésünk egymással, mint a környezetünkben élőknek, de a felemelt hangot és a tiszteletlenséget nem tolerálom, mindegy mennyi idős.

Azt leszögezte nekem, hogy tizenkilenc évesen már ne neveljem, már nem kislány, de még nem is felnőtt. Még gyerek. Nem elég érett. Másrészt, tény, hogy nem kislány, de szerintem nincs olyan, hogy nem gyerek, nem is felnőtt. Nem életképes. Büszke vagyok rá, mert állatbarát, tisztességes, nem drogozik, nem lett qrva, vannak tervei, tanul, annak ellenére, hogy életunt. Tehát büszke vagyok rá, de ettől még a hibáit próbálom kijavíttatni vele, a rossz szokásokat, mert miután én meghalok, ami ki tudja, mikor lesz, nem lesz senki, aki segít neki, egyedül kell boldogulnia a világban, és ne szoruljon senki szánalmára. Ezt ő, mintha állandóan támadnám, úgy veszi!

Mit csináljak?