Anyám elkótyavetyéli a munkaéveit, majd kijelenti, hogy majd nyugdíjas korában eltartom. Igaza van?

Ha megvan az önálló életed, és van némi egzisztenciád, azaz nem áll fent az, hogy ha vállalod a véleményed, amiből vita lehet, akkor azon kell agyalnod nem lesz hol laknod, nem lesz mit enned, akkor mindenképpen helyre kell raknod az anyádat. Aminek sértődés lesz így is, úgy is a vége, de egy picit nyugodtabb leszel.

Ebben a kérdéskörben nem kellene felmerülnie kérdésnek, hogy "ebben a helyzetben támogatnátok-e?", mert a válasz egyértelmű. Nem.

Jogod van ahhoz, hogy élj. Jogod van ahhoz, hogy legyen egy jól fizető állásod, ahhoz meg még jobban jogod van, hogy saját családod legyen. Mert, ha a gyermeked lesz, és önzetlenül fogod szeretni, akkor ő lesz az első, nem pedig mások.

Félelmetes, hogy idehaza mekkora szakadék van a két szülő típus között. Az egyik szenved, felad mindent, s közben meg mutatja kifelé, hogy minden rendben. Semmiről nem beszél, nem panaszkodik, közben meg szenved, nélkülözik, de a gyerekéért bármit megtenne, hogy mindene meglegyen, és ne nélkülözzön. Ha megbetegszik, még azt sem mondja el, vagy azon aggódik, hogy a gyereke aggódni fog érte. A másik szülő típus pedig az, aki rátelepszik a gyerekére, nem hagyja élni. Érzelmileg zsarolja, elvárásai vannak, miközben a gyerek tönkremegy mentálisan, érzelmileg.

Az én anyám is hasonló kaliberű.

Eljutottam már arra a pontra, hogy a saját boldogságom sokkal, de sokkal fontosabb annál, mint hogy feláldozzam az életem. Mert, ha a természetes kiválasztódás lesz az alap, akkor bizony én fogom eltemetni az anyámat, és nem pedig ő engem.

Az apám egy agresszív ember volt, de anyám mégis bevállalt engem, mondván remélte majd én megváltoztatom az apámat. Nem így lett, cserébe ment a fizikai, és lelki terror, miközben nyomorban éltünk. Nem dolgozott, mellette még nyugtatót is szedett. Mellette mindig látványosan szenvedett, hogy neki mennyi problémája van, mennyire rossz az élete, de tenni ellene nem akart. Évekig nem dolgozott, közben meg dicsekedett, hogy mennyire jó a kapcsolatunk, közben pedig nem szólt másról, mint hallgattam a nyekergését. Egyedül éreztem magam egész életemben, elszigetelődtem másoktól, mert szégyelltem a körülményeimet, és a szüleimet. Tinédzserként már azon gondolkoztam, hogy mi lesz anyámmal, ha felnövök, és lesz kapcsolatom.

Felnőttem, elkezdtem dolgozni, de továbbra is otthon éltem, és folyamatosan azon rettegtem, hogy mi lesz anyámmal. Nem tudtam spórolni, ő is mindig mondogatta, hogy milyen jó nekem, meg van munkám, fizetésem. De azt, hogy nekem ez mennyi áldozattal jár, nem érdekelte. Csak saját maga.

Idővel felismertem, hogy nem rossz ember ő, hanem buta, de végtelenül. Hisz a saját maga felállított igazságokban, nem hajlandó végighallgatni, ha igen, akkor pedig sértődés a vége, és az érzelmi zsarolás. Szét voltam csúszva, sokszor nem mentem sehová, mert ideges voltam, ha meg igen, akkor mutattam mindenkinek, hogy minden rendben van. Közben pedig ahogy telt az idő úgy éreztem magam, mint egy fogoly. Aztán jött a fordulópont.

Anyám megelégelte apám viselkedését. Letette a nyugtatót, elkezdett csavarogni, és lecserélte egy még rosszabb, de szintén érzelmi nyomorék emberre. A cirkuszok folytatódtak, én pedig tiszta ideg voltam. Egyszer elmentem sétálni az éjszaka közepén, és a sötét úton elkezdtem bőgni, hogy milyen életem lesz így nekem? Ha mellette maradok, akkor nem lesz életem, ha pedig meghal, akkor ott maradok egy csomó dologgal, de legfőképp azzal, hogy élhettem volna, de nem tettem. Akkor megfogadtam, hogy a legelső lehetőséget megragadom, hogy talpra tudjak állni.

Így történt meg, hogy tavaly májusban 31 évesen felköltöztem a fővárosba. Azóta volt jó pár vitánk az élettársával kapcsolatban is. De megmondtam ez az ő problémája, neki kell megoldania, nem telepedhet rá az életemre. Kis mértékben változott, de még mindig nyomja az önsajnálatot, mártírkodást. Ugyan ideges vagyok sokszor miatta, de sokkal nyugodtabb vagyok, mintha otthon élnék.

És el kellett fogadnom, hogy jó döntés nincs. Ha feláldozom magam, akkor azért lesz lelkiismeret furdalásom. Ha nem segítek, és magára hagyom, akkor azért. Ha pedig a jelenlegi helyzetet tartom fenn, azaz lépéstávolság, távolságtartás, s megvédeni magam, aminek sértődés a vége, akkor meg azért. Próbálok élményeket szerezni, élni, s nem csak létezni, s ebben próbálok kiteljesedni, és egyben tartani magam.

Egyszer én is megkaptam ezt anyámtól. Annyi különbséggel, hogy ő nem is dolgozik vagy 25 éve. Miután apám meghalt, aki eltartotta kb világéletében, felmerült, hogy akkor most mégis miből fog élni? 50 éves volt akkor, simán vállalhatott volna munkát, erre bátorítottam is, mert azért mégis. Erre jött a nagy vigyor, hogy neki ez így kényelmes, nem fél a megélhetésétől mert ott van az a pénz, amit apámtól örökölt (amiért apám egész életében dolgozott éjt nappallá téve, egy percet sem pihenve, gyanús, hogy emiatt is halt meg szívrohamban 51 évesen), és hát ő kapja az özvegyi nyugdíjat, meg ha esetleg az kevés lenne, akkor majd én eltartom. Én nem vagyok egy viráglelkű valaki, ezen nem kicsit háborodtam fel én is, nagyon csúnyán kiosztottam. Mi akkor pont lakásvásárlás előtt álltunk a férjemmel, rengeteget dolgoztunk, hogy ez összejöjjön, gyereket terveztünk már akkor is, és mondtam neki, hogy max akkor fogok neki bármennyi pénzt is adni, ha az éhhalál lenne a másik alternatíva, de egyébként rám ne számítson. Akkor kicsit leolvadt a mosoly az arcáról, de nem igazán vette a lelkére. Merthogy nekem van egy bátyám is, aki ráadásul sokkal jobban keres nálam. Szerintem úgy van vele, hogy a bátyám egyedülálló, nincs se kutyája, se macskája, majd végszükség esetén ő ad neki. Csak sajnos azt nem tudja, hogy a tesóm is pontosan ugyanúgy gondolkodik, mint én, és már csomószor megpróbálta átbeszélni vele a pénzügyeket, hogyan tudná nem felélni apám élete munkáját, elherdálni az örökségét, potenciálisan nem terhére lenni a gyerekeinek, de hajthatatlan, ő bizony nem akar dolgozni. De közben meg évente kétszer megy külföldre nyaralni, folyton meséli, hogy most itt járt-ott kirándult, és csak szórja a pénzt, ami nem is az övé igazából. Őszintén szólva zéró lelkiismeret furdalásom lenne, ha öregek otthonába kéne dugnom és kiadnám a lakását albérletbe, hogy az fedezze ennek a költségeit. Szóval én maximálisan megértem, hogy ezen miért háborodtál fel, és neked is csak ezt tudom javasolni, amit én csináltam: igenis állj elé határozottan, és rakj rendet a fejében, mert ez nagyon nem így működik.

Hozzátenném teljesen más lenne a helyzet, ha legalább próbálna valamit kezdeni az életével. Ha azt látod, hogy elfogadja ezt az állást, mindent megtesz, hogy félretegyen nyugdíjas éveire, de valami miatt nem jön össze, az teljesen más kategória. Én is sokkal engedékenyebb lennék anyámmal szemben, ha legalább heti 4 órában elmenne takarítani vagy akármi, de egy ilyen kijelentés, hogy "neki ez így kényelmes, ő nem akar dolgozni" ez nagyon durva és szíven üti az embert, aki meg kidolgozza a belét is, hogy a szülők segítsége nélkül megvalósítson egy felnőtt életet. Na meg neked most már a saját életed a prioritás, ő is felnőtt ember, semmi oka nincs elvárni az eltartást, nem magatehetetlen, nincs gyámság alatt, szóval nem értem, mire fel várja el ezt tőled.

Plusz amúgy, ez csúnya gondolat, de mi van, ha veled valami történik? Akár betegség, baleset, akár a létező legrosszabb, mégis ki fogja akkor őt eltartani szerinte? Sosem tudhatod sem te, sem ő, hogy mit hoz a jövő, igenis fel kell rá készülni, hogy az ember egyedül is megéljen, a maga lábán.

"Én nem tudom hol él az, aki szerint semmi köze a kérdezőnek ahhoz, hogy hol dolgozik és mit az anyja. "

Mert SEMMI köze hozzá.

Itt már 18 évesen azt hangoztatják, hogy semmibe nem szólhatnak bele a szüleik, akkor mégis milyen alapon akar beleszólni, hogy az anyja mit dolgozik? Remélem nincs kifogásod az ellen, hogy szüleid írják eleő, hogy mit és hol kéne dolgoznod.

Amúgy anyád majd eladja a házát és bevonul egy nyugdíjas otthonba. Nem kell neked eltartanod. Azért az örökség jól jönne, mi?

Amúgy meg dolgozik.

#32: " Érzelmileg zsarolja, elvárásai vannak, miközben a gyerek tönkremegy mentálisan, érzelmileg.Í"

Itt a kérdezuő zssarolja az anyját. Ő akar belefozáni egy felnőtt nő életébe. AKi DOLGOZIK.

Aztán csodálkozik a kérdező, ha beszól neki az anyja, mikor ő zaklatja olyasmivel, amihez semmi köze.

Mennyi sok frusztrált barom van itt, jó ég! Miért "zaklatná" a kérdező az anyját, mert megkérdezte EGYETLEN EGYSZER, hogyan lesz nyugdíja, miután AZ ANYJA MAGA felhozta a témát és megosztotta vele a pénzügyeket? Ez nektek a zaklatás?

Sehol nem írta, hogy megmondta volna neki, hogy hol és mit dolgozzon! Azt sem írta, hogy el kéne fogadnia a másik ajánlatot. Gondolom, a tisztánlátás végett felvázolta, hogy bizony volna jobb lehetőség is, de inkább ül egész nap telefont nyomkodva, nehogy meg kelljen erőltetni magát. Szövegértelmezés látom sokaknak nem megy.

Na részemről anyuka égen dögölhet :) bár az én anyám ezt tudja.

Tőlem soha, egyik szülő sem kap semmit. Tőlem a gyerekem kap, mindent, amit meg tudok adni.

Nyugi, nem kötelező eltartani, majd szalad segélyért.

Nem lehet, hogy csak viccből mondta? Hogy leállítson, és észrevedd magad, hogy ne foglalkozz az ő anyagi helyzetével. Felnőtt ember, el tudja dönteni, hogy milyen munkát vállal el, és mennyi fizetésért.

Nyugodj meg, hogy ha van lakása, és most kijön a kevés fizetéséből, akkor ki fog jönni a kevés nyugdíjából is.

Nem kell ezen pörögnöd, csak feleslegesen stresszeled magad.

Én is mondtam már hasonlót a fiamnak, hogy majd eltart, én meg cserébe megyek hozzá takarítani, de csak viccből mondtam, és a fiam is érzékelte, hogy csak hülyéskedem vele. Lazulj te is, vedd poénra, nyilván nem fogod anyukádat éhezni hagyni, de eltartani sem kell majd.

Teljesen felesleges évekkel előre ilyenen gondolkodni.