22 évesen nem éljetem úgy az életem ahogy szeretném?

Nálunk is ez volt. Bátyámat engedték mindenhova (csak nem akart menni), én meg lány vagyok, minek kell neked menni bárhova is (látod, a testvéred se megy). Mindketten vidéken tanultunk, így volt önállóság azért bőven. Nem beszéltünk naponta, és sose kérdezték meg hol és kivel mit csinálok, békén hagytak. De mikor náluk laktam, folyton azt ment amiket írsz. Detto nem engedtek át a barátnőmhöz, stb., mert ott teher vagyok... Mikből maradtam így ki... Fogtak, mert féltettek. De nagy hülyeség volt a jórésze. Főleg, hogy engem nem kellett úgy félteni, mint a bátyámat, ő volt az őrült kettőnk közül (mindig attól féltünk h nekimegy egy fának, aztán volt is ilyen, szegény:D). Node aztán 20-on évesen anyuka lettem, és onnantól inkább a támogatást érzem. Mióta saját házunk is van, a lányomat úgy nevelem ahogy akarom, senki nem szól bele, és én átengedem a barátaihoz is, meg ők is jönnek hozzánk, amiről anno csak álmodoztam, az most tök jól működik a lányomnál, izgalmasabb is az élete, mint nekem ennyi idősen (kiskamaszkor). Kitartást, mikor saját lábra fogsz állni, eljön a függetlenség ideje. :) Át fog minősülni a kapcsolat. :) 22 évesen gondolom végzel lassan a sulival. Élvezd ki ezt az időszakot, és ez legyen a legkevesebb amiket mondanak. Nem kell mindenről tudniuk. :) Nyugodtabbak, ha nem tudnak mindent, így nem kell mindent elmondani. A szüleim ebből a korból nagyon-nagyon sok mindent nem tudnak a mai napig... Azóta 36 éves vagyok. Jesszus, rossz leírni is.:D