22 évesen nem éljetem úgy az életem ahogy szeretném?

22 éves vagyok, de a szüleim nem igazán fogják fel ezt szerintem. Folyton mindenbe beleszólnak, naponta kell velük kötelezően a semmiről beszélgetnem telefonon. Velük is élek meg egy nagyobb városban is az egyetem miatt. Diakmunkázni szoktam, de volt már rendes teljes állásom is. Még a velem egykorúak, sőt a “kisebbekk” is oda mennek es akkor, azzal akivel csak akarnak addig nekem beleszólnak ezekbe a dolgokba. Nyár van de ne menjek le a barátaimmal a Balatonra mert minek? Csak pénzköltés, majd autóbalesetet szenvedünk.. hozzáteszem velük egyszer nem voltam a Balatonon mert nem vittek el soha. Se külföldre, pedig megtehetnénk na mindegy. Ez nem szemrehányás mert tudom hogy mások egy életen át nem tudnak elmenni nyaralni sehova se. Állandóan mondják hogy tanuljak, felhívogatnak hogy hol vagyok és kivel? Mindent meg kell velük beszéljek. Más barátnőim kitalálják hogy holnap kiugranak Milanóba, aztán csak onnan küldik a szülőknek a fotót akik meg örülnek hogy a lányuk boldog meg világot lát. Nekem meg tényleg mindent le kell jelentenem azonnal, és semmi féle ötletnek nem örülnek amit kitalálok vagy szeretnék. Családi rendezvényen ha öntök magamnak egy fröccsöt apám rámszól hogy na-na elég lesz meg ne igyak, minek iszok majd igy leszek alkoholista hogy mindig csak egy kicsit iszok. Nem túl lazák, se nem jófejek