Én hülye vagyok, vagy ez teljesen normális?

Nem tudom már megítélni magam rendesen, hátha ti jobban látjátok.

A fiam nem egy könnyű eset, soha nem is volt az, ennek ellenére nagyon szeretem, hiszen a gyerekem. Hogy ő szeret-e, nem tudom, soha nem mondta és csak nagyon halványan érezteti. Az esze, mint a borotva, de a viselkedése......hagyjuk.

Gimi után felvették államira jogra, 4 évet elvégzett, a kisujjából kirázta, majd rájött, ez neki nem kell. Hiába beszéltünk, otthagyta. Átment egy használhatatlan büfészakra, ez már fizetős volt, amit nem támogattunk az apjával. Otthon lakott, fizettük mindenét, de az iskolát nem. Rengeteg veszekedés volt ebből, szégyellem, de sokszor már el akartuk zavarni otthonról, hogy álljon a saját lábára. Mi sem álltunk fényesen anyagilag.

Lett volna bőven ideje dolgozni, de nem ment. Felvett diákhitelt, abból fizette a sulit. Elvégezte, de munkát ezzel sehol nem talált. Kiment külföldre, 5 éve van kinn, vacak munkát végez minimálbérért. Folyton panaszkodik, de nem lép semerre. A diákhitelt itthon én fizetem helyette, bár a saját jövedelmem is alig tudom beosztani. Nincs félretett pénzem, ha nekem kellene, senkitől nem tudnék kérni, hogy segítsen. Saját magamnak kellene már félreraknom.

Közben sajnálom, mert így nincs jövője, nincs megtakarítása (nekem sincs, de saját lakásban élek egyedül). Folyton hallgatom tőle, hogy sz.r a meló, nincs pénze, se kinn nem jó, se itthon nem lenne jó és közben azt érzem/érezteti, hogy milyen balek vagyok, amiért másoknak a szülei sokkal jobban tudnak segíteni mindennel, akár lakással is. Az apja már nem velem él, saját élete van, semmilyen formában nem segíti a fiát, lehet, neki van igaza, de rajtam csapódik.

Aggódom érte, de egyre többször annyira elegem van, hogy az szavakkal ki nem fejezhető!

Nem akarom bántani és elüldözni sem magamtól, de hogyan lehet azt nyugodtan nézni, hogy a saját gyereked csúszik lefelé, semmi nem érdekli, nincs jövőképe és még mindig az anyjától várná, hogy tartsa alatta a biztonsági hálót?