A bűntudattól nem alszom, úgy érzem hogy nem szeretem a fiamat? Egy pofon is elcsattant ma, mit tegyek?

5 éves, ezért is szörnyű leírni ezeket... Mindigis nehéz eset volt, problémás volt már a terhesség is vele. De próbáltam mindenből a legjobbat kihozni. Megütni sosem ütöttem meg, inkább a "nyugodt anyuka" típusba tartoztam, de mióta hazahoztuk a húgát, azóta a poklot járom meg nap, mint nap. Egyszerűen mintha két külön nyelvet beszélnénk, bármit kérek, vagy meg sem hallja, vagy az ellenkezőjét teszi. Már a nyár végén kínomba azt kiabáltam neki többször, hogyha ilyen rossz lesz, haza sem hozom az óvodából. Magamra sem ismerek, régen másoknak sem engedtem, hogy azt mondják neki, hogy rossz/rosszul viselkedik, az ovival sem volt soha zsarolás... Mégis mikor elkezdődött, és nem volt itthon, megváltásnak éreztem. Nyugi, csend, béke van olyankor. Nem vita, kiabálás és harc, sírás. Ráadásul a picivel annyira könnyű minden... Még csak 5 hónapos, de sokszor úgy érzem, hogy már most jobban szeretem a fiamnál. Vele nem volt problémás a terhesség, nem éreztem megterhelőnek. 3 hetes kora óta átalussza az éjszakákat (a fiam még 3 évesen sem tette, minimum 2x ébredt...). Alszik a babakocsiban, az autóban, a kendőben, a hintában, az etetőszékben. Igazából bárhol jól elvan. Emlékszem, a naggyal fél évig sétálni alig tudtunk, mert mindenhol ordított. Szörnyű volt vele az első 2 év, igazából ha most visszagondolok, akkoris gyomoridegem van. Erre itt van a kislányunk, aki már most levesz mindenkit a lábáról, és próbálnánk élvezni a családi életet, de a fiunk mindig cirkuszol. Tör-zúz, kiabál. Ma (vagyis már tegnap) pl elkezdte azt ismételgetni, hogy h__lye, h__lye, h__lye és közben rohangált. Kértem, fejezze be, mert telefonálnék, de ha így kiabál, nem tudok. Nem fejezte be, ráadásul felébresztette a picit is, aki ma nyűgösebb volt, nehezebben aludt el délután. Pipa voltam emiatt, és már az 25. "légyszi ne beszélj így" után elszakadt a cérna. Először csak megfogtam kicsit erősebben, hogy megálljon, de csak pimaszul az arcomba röhögött egy "te is h__lye vagy" mondat kíséretében, na akkor felpofoztam. Igazából magam sem hiszem el, az a baj hogy teljesen ösztönből jött. Meglepődött ő is, én is. Azonnal megöleltem, bocsánatot kértem és elmondtam, hogy szeretem, ne haragudjon.

A férjem szerint nem kell ennek ekkora feneket keríteni, nem a békésen játszó gyereknek estem neki, meg hogy mostanában tényleg túlzásokba esett. Mégis rettenetes bűntudatom van, a pofon miatt, meg az érzéseim miatt is. Hogy irritál a saját gyerekem, és reggelente már várom, hogy induljanak az oviba, vagy hogy másnál legyen, stb. Próbálunk vele ugyanúgy foglalkozni, mint a pici előtt, nincs elhanyagolva.