Miért van ilyen sok családjától eltávolodott, magányos, depressziós fiatal?

Hosszasan tudnam ecsetelni hogy miert szakitottam meg a kapcsolatot.

Apam meghalt de alkoholista volt es nem foglalkozott velunk.

Anyam teljesen elmebeteg. Fiamnak (unokajanak) halalat kivanta mikor megszuletett, az en halalomat is mert a viselkedese miatt nem tamogatom anyagilag es sehogy se.

Noverem drogozik, hazudik, csal, lop, a gyerekeket is elvettek tole.

En ido elott kiszabadultam ebbol, inkabb ne legyen senkim se a csaladbol, minthogy ilyenekkel legyek korul veve. Egyebkent nem erzem magam maganyosnak,van egy csodalatos fiam es egy csodalatos ferjem. Mast nem kivanok csak meg egy kistesot :) csodalatos az eletunk ugy ahogy van :)

Számomra ez egy tanult megküzdési mód: ha valamit nem tudsz kezelni, menekülj belőle.

"Drága" szüleimtől tanultam el, majd később ugyanolyan volt barátokat (és párokat) sodort mellém az élet, mert aki engem érdekelt volna, le sem szart, így mellém szegődtek azok, akiket hasonlóképp kitaszítottak voltak... okkal. Így elkezdtem magam mellettük újra "otthon érezni", amit nem akartam, így mindenki közeléből eltávolodtam, nem akartam a cseszett gyerekkorom újraélni.

Nagyjából ennyi a sztori. Valahogy le kell még 20-30 évet húznom, amíg el nem visz a rák/stroke/infarktus hármas leggyorsabb tagja.

Szerintem azért, mert ma sokan arra buzdítanak, hogy ha rossz egy helyzet, keress kiutat belőle (legyen szó munkahelyről, párkapcsolatról, bármiről).

Szerencsére a mi családunk jól működik, de vannak azok a helyzetek, amikor érdemes minimálisra szorítani a kapcsolattartást a rokonsággal.