Hogyan dolgozzam fel?

Isten nyugosztalja, borzasztóak ezek a betegségek... És ilyen fiatalon! Hihetetlen trauma, nem csodálom, hogy ennyire kihatott az életedre.

Őszinte leszek, én egyre kevésbé hiszek ebben "az idő majd segít" mantrában. Engem az apai nagymamám halála tört meg olyan szinten (hirtelen ment el, kerek egy hét leforgása alatt, és egy hihetetlen energikus, modern felfogású, ápolásra percig sem szoruló idős hölgy volt). Ő állt hozzám toronymagasan a legközelebb az egész családban, olyan volt, mintha ikrek lettünk volna jó nagy korkülönbséggel. Valahogy semmi sem olyan azóta... Személy szerint nem azt érzem, hogy a gyász akadt volna el, hanem azt, hogy konkrétan elveszett a másik felem, a személyiségem 50%-a egyszerre csak eltűnt a semmibe (tényleg hihetetlen szoros kapcsolatban voltunk, anyuék bántottak is miatta mindig). Voltam pszichológusnál ezzel a dologgal is, de nekem sem ért sokat. A lakásában nem érzem jól magam, a tárgyak nem jelentenek nekem sokat (pszichológus ötlete volt, hogy vigyek magammal valami személyeset tőle), a sírja sem kelt bennem semmi érzést, egyszerűen azt érzem, hogy nincs ott, az csak egy megmunkált kő. Nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit lehet ezzel kezdeni. Nekem az segítene, ha valaki garantálná 10000%-ig, hogy ahol van, ott jól van és fogunk még találkozni. Talán akkor tudnék mozdulni én is, addig is marad ez az átkozott se kiköpni, se lenyelni a szitut felállás...

Én 13 éves voltam mikor anyu meghalt. 50 vagyok, ha délután lefekszem pihenni, van, hogy 3/4 5 körül arra riadok fel, hogy mindjárt megjön anyu...

4-ig dolgozott mindig...

Szóval, szerintem aki fiatalon veszíti el a szülőjét, abban ez örökre nyomot hagy. Nem éltük le velük azt a teljes életet, amit kellett volna, nem kaptunk meg tőlük mindent, amit adni akartak nekünk, és mi sem adtunk meg nekik mindent, amit megadhattunk volna, ha az időskort megélik. Ezért szerintem örökre megmarad bennünk egy hiányérzet. Az első nyelvvizsgámnál, az érettségin, a diplomám átvételekor, az első lakásomba beköltözéskor, az első gyermekemnél mindig ott volt bennem, hogy bárcsak anyu láthatná, bárcsak megköszönhetném neki, hogy segített ezt elérni.

Szerintem ez a fájdalom soha nem múlik el.

Jobb lesz valamivel, de nem áltatlak azzal, hogy teljesen el fog múlni.