Hogyan tudnék segíteni a szüleimnek a dolgok elfogadásában és feldolgozásában (sérült unokák)?

Inkább neked kell elfogadnod, hogy "nem szívesen viszik őket játszótérre vagy egyéb eljárós programokra, ahol a többi gyerek közül kilógnának, de a hasonló nehézségekkel élő gyerekek közé se, mert azt meg túl elkeserítő látniuk."

Nekem csak egyszerűen energiabomba az egyik fiam, ma már élsportoló. Nemzetközi mezőnyben versenyez.

Őt sem vállalták és nem akarták vinni sehova - én ezt elfogadtam, mert a nagyszülőknek is véges a türelmük, energiájuk és az unokázás nem kötelezettség, hanem inkább egy lehetőség. Én gyakran vittem át a nagyszülőket hozzánk, hogy együtt lehessenek, vagy úgy látogattuk meg őket, hogy én is ott voltam, hogy ha a helyzet tarthatatlanná vált, tudjunk is indulni haza.

A problémákkal küzdeni első sorban a szülő dolga és a szülő felelőssége, ezért javaslom, hogy próbáld megérteni az idős korosztály szempontjait is és próbálj velük kicsit együttérezni!

Ez most csúnya példa lesz, de amikor velem akartak sétáltatni egy olyan kutyát, amelyik nem volt pórázhoz szokva, nem fogadott szót és acsargott a többire, akkor mondtam hogy kösz szépen, de én ezt nem.

Én sem biztos, hogy szívesen vigyáznék nyílt terepen olyan gyerekekre, akikre nem vagyok kiképezve és könnyen bajt okozhatnak. A szüleid valszeg nem akarnak felelősek lenni abban, ha netán történik valami a játszótéren. Pl az egyik gyerek bekattan és leesik a maszokarol, ilyesmim

Nehéz elfogadni, hogy ők nem átlagos nagyszülők. Nem írtad, mekkorák a gyerekek, de sok idő kellhet hozzá.

Az enyémek csak ételérzékenyek, de így is pár évbe telt, mire megszokták, hogy az alkalmakra nem lehet nekik akármilyen csokit venni és a 30-40 éve hagyományos sütit sem fogadhatják el a gyerekek. Hát még milyen nehéz lenne azt elfogadni, hogy még hintázni se vihetik őket, mert nem tudják úgy kezelni, mint egy átlagos gyereket. Te erőn felül szereted őket, de másnak nem muszáj ugyanennyi energiát és pozitív látásmódot belerakni. Hadd lássák szomorúnak a helyzetet, ha régóta várták és sosem lehet olyan idilli kapcsolatuk, mint szerették volna. Ettől nem rosszak, csak gyengébbek, mint te.

Nem teljesen értem a problémát.

Írtad, hogy a nagyszülők rajonganak az unokákért, mi kellene még?

Miért kellene őket eljárós programokra vinni, ha nem akarják? Otthon nem tudnak időt tölteni együtt?

Az én kisfiammal kapcsolatosan egyelőre semmi probléma nem merült fel, mégsem viszi egyedül sehova anyukàm, pedig együtt élünk...

Egyáltalán ők mondták, hogy ez az oka, hogy nem viszik őket?

Azt próbáltátok, hogy együtt mentek? Hátha akkor látnák, hogy a gyerekek attól még jól érzik magukat, hogy kilógnak a sorból, és elleshetnék tőletek, hogy kell reagálni bizonyos felmerülő szituációkban.

Egyet értek a korábbi hozzászólókkal.

És ahogy 2-es írta, lehet, hogy nem merik vállalni a kockázatot, hogy nem bírják őket kezelni nyílt téren. Gondolom a nagyszülők sem fiatalok már, nem úgy mozognak, nem olyan gyorsak. Ha nyílt terepen megindul a gyerek, nem biztos, hogy utólérik, mielőtt baj lesz. Én sem merném vállalni a felelősséget más gyermekéért, ha nem vagyok biztos benne, hogy tudom őket kezelni.

Három terhelt gyerekkel még a szülőnek is teher a program, nem a nagyszülőnek, aki nem fiatal, nem ismeri a gyerek minden rezdülését.

Teljesen normális, hogy nem akarják bevállalni.

Őszintén, szerintem sehogy.

Fogadd el azt a segítséget, amit adnak, és ne várd el tőlük, hogy úgy viselkedjenek, mintha nem lennének problémásak az unokák.