Hogyan értessem meg a nagyszüleimmel, hogy külföldre fogok költözni?

Sziasztok!

Huszonnégy éves vagyok és idén fogom befejezni az egyetemet, ezt követően pedig külföldre fogok költözni. Az okokat nem részletezném, mert nem képezik a kérdés részét, de a lényeg, hogy ez már elég régóta a terveim között szerepel és ennek mindig hangot adtam, ha felmerült a téma. Az elmúlt hetekben jutottam el arra a szintre, hogy már pontosan el van tervezve, hogy történne a költözés, vagyis tudom, hol laknék, hol dolgoznék, vannak kint ismerőseim, szóval minden adott.

A környezetem alapvetően jól és támogatóan fogadta a tervet; nyilván hiányozni fogunk egymásnak, de a mai korban könnyű kapcsolatban maradni és amúgy is rendszeresek lennének a látogatások. Az egyedüli kivételek ez alól a nagyszüleim, különösen a nagypapám, aki hallani se akar róla, hogy külföldre költözzek. Mert az más, mert az veszélyes, mert az távol van, mert csak ne. Ő már azt is nehezen fogadta, hogy külföldi párom van (vele a féléves Erasmus+ utam alatt ismerkedtem meg és vele fogok kint összeköltözni), akit amúgy alapvetően rendesnek tart (bár közös nyelvük nincs, hogy érdemben kommunikáljanak), de az, hogy külföldi (egyébként fehér európai, szóval nem a rasszizmus vezérli) egyszerűen árnyékot vet minden pozitív tulajdonságára.

Öt unokájuk van (én vagyok a legidősebb), és igaz, hogy én látogatom meg őket a leggyakrabban (minden hétszer egyszer-kétszer), de a testvéreim és az unokatestvéreim is rendszeresen átmennek hozzájuk, akárcsak a szüleim és a nagybátyámék, valamint a szomszédságban mindkettőjüknek vannak barátaik, akikkel összeszoktak ülni vagy akár elmenni valahova közösen, szóval tényleg nem arról van szó, hogy én vagyok az egyetlen emberi kapcsolatuk egymáson kívül. (Két kutyájuk is van, akiket mindig elvisznek sétálni, szóval még ők is adnak nekik elfoglaltságot.)

Mondtam, hogy hazalátogatnék (félévente legalább egyszer szeretnék), hogy ott van a Skype és társai, de egyszerűen csak legyintenek, hogy az nem ugyanolyan. Nyilván nem ugyanolyan, de most mit várnak? Mi olyat mondhatnék, amit még nem mondtam? Vagy hagyjam a dolgot, idővel úgyis megbékélnek ezzel?