Milyen "értelmiségi" családban felnőni? Hogy zajlottak a mindennapjaitok?

Így van, ahogy gondolod. Egyszerű, iskolázatlan emberek, akik szinte vegetálnak 0-0-hoz tendáló EQ-val.

A meleg szeretetteljes családi légkör inkább személyiségből fakad, bár nem árt egy értelmi szint, rálátás a világ dolgaira sem.

„Hol kezdődik az értelmiségi?”

Tavalyi felmérések szerint kb. 130 000 magyar olvas rendszeresen, 90%-uk szemetet. Ha valaki 10 (tíz!) százoldalas könyvecskét elolvas már elitolvasónak (!) (elitolvasó: egybe? külön?, kötőjellel?) számít. A szabadidő eltöltésének 20-as toplistáján már 19 éve nem szerepel az olvasás!

Tavaly decemberi kormányjelentés szerint a magyar 2%-a, minden 50. ember, olvas csak külföldi internetes oldalakat! Mennyien tudnak eredeti nyelven olvasni legalább a főbb nyelveken? És közülük mennyien szánnak rá napi 2-3-4 órát?

„mit gondoltok az Anna Kareninaról? Ó, nem is tudom mama, az eleje jó volt, de a metafora a 478. oldalon elrontotta az összképet”

Tolsztojtól bőven lehetett volna jobb műveket is idézni, olvass többet!

„ilyenek voltak a témák, hogy: hány lepedőt kell megvarni, mennyit kell takarítani, ki kivel kavar a munkahelyen, a faluban, mi volt ma a temetőben, "hülye kapitalista zsidók, aszocializmusbanmindenjobbvót”

Ezt már rengetegen leírták, nem mondok én sem újat: az emberek többsége véglény.

"Tavalyi felmérések szerint kb. 130 000 magyar olvas rendszeresen, 90%-uk szemetet. Ha valaki 10 (tíz!) százoldalas könyvecskét elolvas már elitolvasónak (!) (elitolvasó: egybe? külön?, kötőjellel?) számít. A szabadidő eltöltésének 20-as toplistáján már 19 éve nem szerepel az olvasás!"

Komolyan? 18 évesen ennek minimum a dupláját olvasom egy évben, de nem hittem volna, hogy ez ekkora elitségnek számít.

"Tavaly decemberi kormányjelentés szerint a magyar 2%-a, minden 50. ember, olvas csak külföldi internetes oldalakat! Mennyien tudnak eredeti nyelven olvasni legalább a főbb nyelveken? És közülük mennyien szánnak rá napi 2-3-4 órát?"

Hű, ez is pipa.

Azért kicsit fura, hogy ennyire alacsonyan van a léc, vagy nem is tudom.

A kérdésre válaszolva, jó, nagyon szeretem a családom. Ebédeknél a téma mindig más. Munka, suli, ismerősök, film, könyv, kivel mi van, stb, bár ezek a témák szerintem anyagi helyzettől függetlenül felemrülhetnek bárhol. A szüleimmel most a leggyakoribb témánk, az a továbbtanulás. Külföld, azon belül hol, miket kéne még megszereznem a nagyobb esélyért, stb.

18/L

Kb. kisgyerekkorom óta nagyon ritkán eszünk együtt, szóval leginkább semmilyen témák nem voltak. :D De amúgy ebben pont nem hiszem, hogy különösebben különbözik egy értelmiségi és egy munkás család. Ha leülünk együtt pl. kávézni, akkor leginkább suliról, munkáról, családról, ismerősökről beszélünk, és nem folytatunk magasröptű eszmei csevejt semmilyen különleges témáról. :)

Főleg, hogy mindhárman teljesen más szakterülettel foglalkozunk (illetve én még csak tanulok), amihez a többiek nem értenek.

Szerintem ami különbség lehetett, az az, hogy engem alapból úgy neveltek, hogy a világ legtermészetesebb dolga egyetemre járni, őszintén, kb. 12-13 éves voltam, amikor leesett, hogy ez csak opcionális. :D Meg, hogy a tanulás fontos.

Nem kell túlidealizálni az értelmiségi családokat sem, egy diplomától senki nem lesz jobb ember.

Azt tudni kell, hogy nemigen lehet általánosítani. Minden család más. Én itt most csak a saját tapasztalataimat írom le az enyémről. Attól, hogy az enyém ilyen még nem jelenti azt, hogy másé is ilyen.

Az én szüleim zenével foglalkoznak. Mindkettőjüknek megvan minimum a mesterfokozata, külföldön képezték magukat.

Milyen volt ilyen családban felnőni?

14 éves koromig rossz volt, egészen addig amíg sikerült valamennyire távolabb kerülnöm tőlük. Most ha náluk vagyok nincs többé ez mint gyerekkoromban. Nagyon magas elvárásuk volt velem szemben. Ennek oka az volt, hogy apám egészen addig míg el nem döntötte, hogy zenész lesz addig színötös tanuló volt mindvégig (késóbb voltak négyesei). Csak ötösei voltak, na meg egyesei ha elfelejtett megcsinálni egy házidolgozatot, egyetlen egy kettese, hármasa nem volt az életében. Majdnem mindenben ő akart lenni a legjobb, valóságos versenyszellem volt. Anyám pedig egy olyan kultúrájú országból származik, ahol az a normális, ha mindenki maximalista.

Van egy nővérem, aki sajnos hátrányos helyzetű, neki emiatt külön specializálódott iskolába kellett járnia. Vele szemben egyáltalán nem voltak olyan szigorúak. Mindenben dicsérték, elégedettek voltak ha 3ast hozott haza, és ilyenkor mindig vele állítottak szembe, hogy nekem is ilyen jónak kell lennem a saját helyzetemhez viszonyítva (azt hozzá kell tennem, hogy a nővérem sulijában jóval könnyebbek voltak az anyagok egy rendes sulihoz képest). Sose emelték fel a hangjukat őelőtte, egy pofont se kapott életében. Engem meg bármikor megverhettek, lekiabálhattak. Mindent amit csak akartak belém próbálták tukmálni. Nekem a magyaron kívűl még 4 nyelvet "kellett" tudnom. Az egyik természetesen az angol (első óta tanulom a suliban), a másik a német (ötödik óta tanították a suliban), a harmadik az adott ország nyelvét ahol laktam (határon túli magyar lakta helyről van szó. Anonim szeretnék maradni ezért nem mondok sok infót magamról, neharagudjatok), és negyedik pedig anyám anyanyelvét (ez lenne az "anyanyelvem", mivel anyámtól "tanultam/ragadt" rám babakoromban. Ma már alig tudok megszólalni ezen a nyelven beszélem. A magyar az "apanyelvem" és "környezetnyelvem"). Ezek közül csak az angolt tanultam meg, a többivel sohasem akartam foglalkozni, egyik se volt szimpatikus. Anyám nyelvét amúgy se lett volna esélyem rendesen megtanulni ha nem tudom elolvasni az azon a nyelven megírt szöveget. Amilyen helyzetem volt, hogy mennyi mindennel kellett foglalkoznom, lehetetlen volt az hogy még meg is tanuljak több mint 2000 karaktert. A nyelveken kívűl még azt is elakarták érni, hogy megtanuljak mindkét szülőm hangszerén játszani. Főleg apám akarta ezt mivel az volt az elképzelése még régen, hogy én is olyan leszek mint ő. Mondanom sem kell egyik sem valósult meg. Nemhiába nem, eleve nem is volt az egész jó, mégpedig azért nem mert ahányszor csak hibáztam rögtön csúnyán néztek rám. Majdnem megutáltam a klasszikus zenét. Ahányszor csak ez jutott az eszembe mindig a szüleimre asszociáltam, hogy a klasszikus zene a szüleimhez hasonló követelőző, elégedetlen, mindenre rákényszerítő emberek zenéje (nem tudatos volt ez tőlem, dehát ezt érik el egy gyereknél). A környezetemben senkinek nem volt ilyen élete, gyakorlatilag mindenki szabadabb volt. Ez nagyon rosszul esett nekem, azt kérdeztem magamban, hogy nekem miért van ilyen életem, miért kell ennek ilyennek lennie, mi miatt érdemlem meg ezt. Nem volt senki, akivel beszélhettem erről, beletörődtem. Egész gyerekkoromban végigkísért ez az érzés, hogy én egy selejt vagyok, soha nem fogok megfelelni semminek. Rosszabbá tette a helyzetet, hogy közben láthattam, hogy a nővéremmel semmi bajuk nem volt. Emiatt még szomorúbb lettem, mert másodrendűként éreztem magam. Ő mindent megkapott, gyengéden bántak vele mindenképp, hogy még cak egy kicsit se sérüljön az önbizalma. Engem meg sosem kíméltek meg, az önbizalmamat bátran lerombolták. Apám feltűnően kedves volt hozzá (tipikus apuci kicsi hercegnője eset). Emiatt még azt is kezdtem hinni, hogy azért is utál mert fiú vagyok, ezért megverhető és bántalmazható is vagyok. Gyakran megesett, hogy igazságtalanul nyers volt velem szemben. Annyira rosszul esett ez, hogy akarva-akaratlanul is képzeletbeli barátaim lettek, tőlük kaptam csak vígasztalást. Többször is álmodoztam arról, hogy velük együtt elhagyom örökké a családom ha már annyira selejt vagyok nekik, így nem kéne velem bajlódniuk, s csak a nővéremmel foglalkoznának. Képzeletbeli személyeim még most is vannak, de szerepük azért nagyon változott. Mindezek miatt egy mélabús, melankólikus, magambaforduló ember lett belőlem. Állandóan a "belső" világomba menekültem. Az iskolában is voltak gondjaim, egészen ballagásig kitartottak a megalázások néhány ellenségemtől. Azóta a helyzet sokat javult. Mikor végeztem az általános iskolával, rögtön elhatároztam, hogy a gimit már Magyarországon kezdem, s hogy kollégista leszek (plusz ok volt az is, hogy így eggyel kevesebb nyelvvel lesz dolgom). Innentről kezdve már csak a szünetekben kellett hazamennem. Jó volt érezni, hogy már nem tudtak ellenőrizni olyan szinten, szabadabb lettem nagyságrendekkel. Kitűnő tanuló ugyan nem lettem, a jegyeimről sosem beszéltem nekik, de sose engedtem magamat lecsúszni. Mindent megtettem azért, hogy felvételt nyerjek az egyetemre államilag finanszírozott képzésre és sikerült is. Nekem nem számít az, hogy 100%-ot érjek el, nem fontos nekem az, hogy mások szemében milyen vagyok, elég ha magamnak teszek eleget.

Családi ebédet/vacsorát nem szoktunk tartani. Nálunk egyszerűen nem alakult ki soha ez a szokás. Hogy miről szoktak beszélgetni? Általában csak arról van szó, hogy miket tudott meg ismerőseitől az adott napon, esetleg ki halt meg (mostanában gyakori téma a múlt emlékeinek felidézése, az eltávozott ismerősök), vagy az, hogy mi baj van a nagyival.

20F