Hogy lehetnek ilyenek a barátaim? Ha nincs még gyerekem, nem vagyok ember?

Tudod, először én is csak hátba akartalak veregetni, hogy nyugiiii, a te életed, és az élet olyan rövid, és annyi mindent szeretne az ember beleszuszakolni, és mindenkinek magánügye, hogy ezt hogyan és milyen sorrendben oldja meg, vagy hogy sikerül-e neki vagy épp elrontja... arról nem is beszélve, hogy apajelöltet meg aztán végképp nem lehet úgy találni, hogy kimegyek a piacra oszt megveszem a legszebbet és legolcsóbbat, mert holnap ebédre családot kell főzzek.

De nagyon elgondolkodtatott, hogy a válaszolók többsége lényegében kapásból azt írta: "nyugiii, csak irigykednek, mert ők elcseszték az életüket a gyerekkel és nem tudják visszacsinálni".

Szerintem nagyon szomorú, hogy ez van a köztudatban, hogy a gyerekszülés egyenlő az élet elcseszésével, és aki már túl van rajta, az biztos csak próbálja győzködni magát hogy nem is...

Az igazság azt hiszem, az, hogy a legtöbb nő nagyon nehezen tudja elképzelni, hogy egy másik nő nem _vágyik_ babára. Ez legtöbbünkbe igen mélyen van bekódolva. Inkább azt gondolják, hogy valahogy "savanyú a szőlő" alapon lemond róla vagy elhalasztja.

Lehet is ebben valami, de persze természetesen tényleg vannak kivételek.

Én pl. huszonöt éves vagyok, és mindig is az volt az álmom, hogy egy szakajtó gyerekem legyen. Annak ellenére, hogy majdnem olyan menő és szerethető hivatást sikerült találnom, mint a fényképészet :).

De eddig összesen egy olyan emberrel akadtam össze, akivel családot tudtam volna elképzelni, és amikor vége lett a kapcsolatunknak, hogy a dolog jó oldalát nézzem, számba vettem, mi mindent csinálhatok most nagy "szabadságomban"... és szó se róla, elég csábító listát sikerült összehoznom, tíz évet biztos ki tudnék vele tölteni kapásból. Sőt, nagy megdöbbenésemre felfedeztem, hogy akkor sem dőlne össze a világ, ha család nélkül maradnék.

De azért mégiscsak, azt hiszem, savanyú a szőlő kategória vagyok, mert ha holnap csodálatos módon fejemre esne "A Jelölt", valószínűleg dobnám is a listát a kukába.

Viszont sosem érném be egy "nincs jobb, de ez egész tűrhető" kapcsolattal. Nincsenek különleges elvárásaim, csak annyi, hogy kialakítható legyen az illetővel az a bizonyos természetes, őszinte, játszmamentes kapcsolat, hogy erőlködés nélkül jól tudjuk érezni egymással magunkat - ehhez viszont ragaszkodom.

És biztos tökön rúgnám azt, aki azzal jönne nekem, hogy ne legyek olyan válogatós, mert majd akkor "kicsúszok az időből". Inkább csússzak ki.

Aki épp olyan helyzetben van, mint én, az lehet, hogy azt képzeli, hogy a családos barátai csak "feladták az elvárásaikat". Mert hát nyilván ők nem látnak fantáziát egymás partnereiben, szerencsére :DDD

Akik meg ilyen helyzetben _voltak_, aztán mégis megtalálták a párjukat, hajlamosak azt hinni, hogy akik még nem, azok csak azért nem, mert még a savanyú a szőlőnél tartanak ;)

@@@

Az már az empátiának egy fokozata, amikor valaki belátja, hogy a másik is ugyanolyan ember, mint ő, és a sajátjához hasonló vágyakat feltételez róla. De a következő fokozat az, amikor rájön az ember, hogy a másiknak az övétől _eltérő_ vágyai és elképzelései is lehetnek...

Szerintem ott a pont valamelyik nagyon fiatal kisbabás hozzászólónál: hülyeség cikizni vagy akár lesajnálni egymást azért, mert olyan az élete, amilyen, mert van gyereke vagy mert nincs.