A kicsi gyerek jó, a nagy már nem?

Tudod, amikor kamasz voltam, sokszor én is úgy éreztem, hogy a szüleim kutyául bánnak velem, rettenetes, kilátástalan életem van, de ma már csak nevetek ezen. Kamasz voltam, lázadtam, önálló akartam lenni, önállóbb, mint a szüleim azt engedték. Ha nem mehetettem el egy későig tartó buliba, máris magamba roskadtam és biztos voltam benne, hogy ilyet egyetlen kortársammal sem mernének megtenni a szülei, csak az enyémek ilyenek velem. Pedig csak féltettek, óvtak, mert mindennél jobban szerettek. Százával lehetne hasonló példákat sorolni - mindenkinek vannak bőven ilyen emlékei, csak akkoriban nem volt internet, hogy kiöntsük a szívünket a világnak.

A kamaszok egyszerűen kamaszok. Egy majdem felnőtt testben még gyermeki, de már felnőtt akarattal rendelkező lelkek, akik sokszor még saját magukat is utálják, nem találják a helyüket a világban. Azt hiszik, mindent tudnak, kész felnőttek de félnek a sötétben és plüssmackóval alszanak. Mindig is lázadtak, keresték a saját útjukat és ez így is lesz mindig, amíg világ a világ.

A szülők legfontosabb feladata, hogy a kamaszokat átsegítsék ezen a néhány éven. Sok-sok türelemre, megértésre van szükség (sokszor elviselhetetlenek :=) ), bármi történjen, a gyereknek tudnia kell, hogy a szülei ott állnak mögötte (még ha éppen mindennél jobban is utálja őket :=) ).

Az én fiam is lázad folyamatosan, ha kérek valamit (pl. tegye rendbe a szobáját, azonnal ellenkezik, vagy éppen bólint, bemegy és leül zenét hallgatni, legózni (a fenenagy felnőtt egójával :=) !!!) vagy csak olvasgatni. Ha el akar menni és nemet mondok (mindig megindoklom), biztos, hogy már-már hiszti szintre tupírozza a helyzetet, majd amikor látja, hogy semmi nem segít, beront a szobájába, bevágja az ajtót és duzzog. Hatalmas türelem kell hozzá, és valóban nem is hasonlítható össze egy pelenkás tipegővel, akit még egy-egy öleléssel, csikizéssel meg lehet nevettetni.

Rengeteg valóban rossz sorsú gyerek, kamasz él a világon, de az ő sorsuk ritkán kerül fel az internetre, főleg pedig nem egy ilyen fórumra. Az itt kiírt sok panasz legtöbbje mögött csupán egy teljesen átlagos, kiegyensúlyozott kamasz pillanatnyi szomorúsága áll.

"Itt is megmutatkozik, hogy a nők többsége kisbabát akar és nem gyereket. Ez a baj."

Ebben igazad van.. 21/N

Szerintem ez egy jogos kerdes es en is sokat gondolkodtam mar rajta igy szulokent is. Ugyanis ezen az oldalon es mas oldalakon is latni, hogy a babakrol mennyi kerdes van, mig nagyobb gyerekekrol mar nem.

Azert lehet, mert nagyobb gyerekektol a szulo mar elvarja az onallosagot, a problemai valamennyire onalloan valo rendezeset, de ezt egy 2 evessel nem lehet megtenni. A masik pedig az, hogy egy baba szuletese, ujdonsag, de 10 ev mulva mar nem lesz ujdonsag es a szulo sem lesz otthon, hogy gondozza, a gyerek egyre jobban fuggetlenedik, onallosodik, kialakul a sajat kis elete, privat zonaja. Ezaltal a szulo mar nem olyan szinten lesz az elete resze, nem is fog minden apro dolgarol tudni, mivel nem tolti vele a nap 24 orajat. Azt hiszik sokan, hogy csak a fizikai ertelemben vett ellatas a fontos, majd amikor ez mar megy onalloan, van, aki nem nagyon foglalkozik a gyerekevel, mert az ovodat, iskolat tartjak a neveles kozponti helyenek, pedig ez helytelen. Azert vannak jo peldak is. Sok szulo foglalkozik a gyerekevel. Ha te ugy erzed, hogy elhanyagolnak a szuleid, lehet veluk beszelni...

23/N