Miért van az, ha ide a családi kapcsolatokba beír egy 18-19 éves, akinek problémái vannak otthon, akkor jönnek egyből a nagyokosok hogy költözz el otthonról?

Pedig van amikor csak ez a megoldás. Én például úgy vagyok vele, hogy ha otthon vagyok, egy perc nyugtom nincsen, anyám rám száll, programokat akar szervezni nekem, ha megyek valahová kiköti, hogy mit vehetek fel, ha eszek akkor nem hagy békén míg fél disznót megetet velem, ettől meg nem csak hízok hanem rosszul is leszek és ha délben zabáltat este 7-ig nem tudok menni futni sem mert fáj a hasam, pedig imádok mozogni. Szerintem 23 évesen ezt nem szabadna tűrnöm, de ha folyton ellenállok akkor meg folytonosan csesztet, ezért mondom, hogy a különköltözés és az anyagi függőség megszüntetése az egyetlen megoldás, habár 50%-ban már külön lakok(egyetem).

És még hozzáteszem, nekem megveszik a lakást, ha megvan a diploma, de sikerült egy nagyon nehéz szakra jelentkeznem anno és még mindig nem végeztem el, mellesleg én szakmát tanultam volna csak ezt erőltették, de legszívesebben nem kérnék abból sem, hogy megveszik nekem a lakást, mert ha anyagilag függök tőlük, akkor elvárnak dolgokat továbbra is.

Nem erről van szó, de a 18-19 éves embernek kell annyira felnőttnek lenni, hogy tudomásul veszi, a szülei házában a szülei szabályai szerint kell élnie, mert ők tartják el. Meg kell érteni azt is, hogy attól még, hogy jogilag felnőtt, ezzel nem csak jogok, de kötelességek is együtt járnak. Bár nem helyeslem ezt a szülői magatartást, de ettől még a szülő megteheti, hogy 18 éves kora után az utcára teszi a gyereket, ha nem úgy él, ahogy ő azt elvárná. Nyilván nem szép dolog, de megteheti ahogy azt is, hogy folyamatosan veszekszik a gyermekével és meg akarja mondani, hogyan éljen. Ezek ellen a gyerek nem tud mást tenni, vagy elfogadja a játékszabályokat vagy elköltözik és a saját lábára áll. Igen, ennek ára van, nem is kevés. Azonkívül meg ha valaki annyira felnőttnek érzi magát 18-19 évesen, akkor vállalja a tetteiért, a döntéseiért a felelősséget! Teljesen mindegy, hogy itt ki, milyen tanácsot ad, a döntést végül ő hozza és neki kell vállalni a felelősséget. A többség azért javasolja szerintem a költözést, mert eleve úgy írják ki a kérdést, hogy ő ezt nem bírja tovább, elege van a szüleiből, stb. Itt pusztán arról van szó, hogy rávilágítanak a másik lehetőségre, mivel több nincs.

*nagyobb arányban (többségben)

na azért tegyük hozzá, hogy nappali szakon vannak egyetemek, ami mellett első pár évben nincs időd!!!, h elmenj és dolgozz. pl orvosin nem tudsz mit csinálni, örülsz neki, ha hazaérsz. nem vmi okj-s akármi, ami mellett mehet a munka napközben, aki levelezőn van, vagy gyengébb egyetemeken, fősulikon, sztem jogosan várja el a a szülő, hogy dolgozzon. orvosi mellett, tőlem sem várja a család, hogy dolgozzak. szerettem volna, de a szüleim szerencsére megtehették, hogy azt mondják, inkább a tanulásra koncentráljak... amíg tud a szülő, addig kötelessége segíteni. sztem, ha vki nem szakmát tanul, 20-21 évesen közel sem biztos, hoyg el tud helyezkedni. a nem végzettséghez kötött munka, meg éjszakás vagy egész napos. aki tudja, csinálja egyszerre.. én inkább megköszönöm a szüleimnek, hogy lehetővé teszik, hogy tanuljak, amíg tudok. meg 17-8 évesen sokaknál még bejátszik a dac is. elfogadom a játékszabályokat, és amíg a szüleim kenyerét eszem, addig inkább tisztázom a félreértést... 20/l

na... annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy sztem a leggusztustalanabb hozzáállás az az, hogy a szülei házában a szülei játékszabályát kell követni! Isten mentsen, hogy ilyen szülő legyek! Persze az együttélésnek megvannak a maga kis szabályai, de az nem korlátozódhat a gyerek-szülő viszonyra! Hogy várhatja el a szülő, hogy tiszteljék, ha ő maga nem tiszteli a gyereket. Az esetek többségében pedig az a jellemző, hogy különbözik a véleményük, hiszen generációs különbségek vannak köztük, tehát a "viták" alapja mindig adott. Az a nem mindegy, hogy hogyan oldják meg egymás között. "Amíg az én hazámban laksz..." kezdetű mondatok pedig azért undorítóak, mert a gyerek ezzel sarokba van szorítva. Erre nem lehet mit mondani, ez nem érv a vitában, hanem a szülői akarat ráerőltetése a gyerekre.