Szerinted mit rontottak el a szüleid a nevelésedben? Mi az, amit te másképp csinálnál?

Amit én másképp csinálok, mert nálam elrontották:

Mindhárom gyermekem ugyanannyit kap, mindenből. Naponta ellenőrzöm a sulis cuccot, minden nap tanulniuk kell. Van itthon reggeli, ebéd, vacsi. Elkísérem őket az orvoshoz, iskolába, picinyemet elkísérem az óvodába. Mindig sütök tortát a szülinapjukra. Soha nem felejtem el tudatni velük, hogy szeretem őket és fontosak nekem. Sokat dicsérem őket, de ha kell akkor van büntetés is. Ha lent vannak,szeretem tudni, hogy merre járnak és mit csinálnak. Szülőin ott vagyok mert érdekel, hogy mi van velük. Meghallgatom őket. Mesélek, énekelek nekik, sokat kirándulunk. Ismerem a barátaikat s ha szükségük van rá kiállok mellettük. Tanítom őket főzni (pedig fiúk) el kell pakolni maguk után. Bármikor sírhatnak. Ha rossz kedvük van észreveszem és megkérdezem, mi történt.

Az a helyzet, hogy nem tudok mindent felsorolni. Igyekszem megadni azt, ami nekem nem volt. Törődés, szeretet...

Hát azt,hogy mindig más kaját csináltak,ha nem ízlett.Nagyon féltettek a hidegtől,ezért lettem mindig náthás télen.Kevésbé neveltek önállónak.Megkellett volna tanítaniuk tanulni,mert most épp azzal kezdek el kínlódni-14 éves vagyok,és nagyon félek a középiskolától(matek,kémia,fizika..ÚRISTEN!)

Többet fogok együtt játszani a gyerekemmel,többet fogok vele hülyéskedni,többet tanulok vele(ha igényli),önállóságra nevelem(persze néha azért el-el kényeztetem,mert az jó érzés volt),és persze elmondom neki,hogy több tiszteletet kell mutatni a felnőtteknek.

Nálam elég sok mindent elrontottak a szüleim. A legrosszabbnak azt tartom, hogy a saját önbizalomhiányukat kivetítették rám, és ennek a mai napig iszom a levét, mind a barátságaimban, mind a párkapcsolatomban. A másik az, hogy mindketten hirtelen haragú emberek, és én ezt a példát "tanultam el", szinte nincs olyan komoly probléma, amit normálisan el tudnék intézni. Már dolgozom azon, hogy nagyobb önuralmat gyakoroljak, és hogy ne higgyem magam mindenért hibásnak vagy rossznak, de nagyon nehéz.

A továbbiakban azonban a legtöbb dologért anyámat okolom. Sosem tudtam vele beszélgetni a szexualitásról (pedig nő vagyok), és amikor kiderült, hogy már aktív nemi életet élek, én voltam a kis k*rva, és nyilván még csak azért nem estem teherbe, mert csak sz*ptam. (Nem viccelek, tényleg ezt mondta.) Soha nem volt jó semmi, amit megtettem neki, a házimunkám mindig is sz*r volt a szemében. Az, hogy kiválóan tanultam neki nem jelentett semmit, sőt, én voltam a "nagyokos", aki mindig mindent jobban tud. Ellenben arra remek voltam, hogy bármilyen gondja-baja volt, azt nekem sírja el (nem számított, hogy hány éves vagyok), és rendszeresen fenyegetőzött nekem azzal, hogy majd öngyilkos lesz. Mit ne mondjak, ez nagyon jól hatott a lelkivilágomra.

Csak annak köszönhetem, hogy nem hülyültem meg mellette teljesen, hogy nagyon erős az akaratom, és hogy apukámmal egymás támaszai voltunk. Több éve egy nagyon kedves fiatalemberrel vagyok együtt, és ő rengeteget segített nekem abban, hogy ezeket a régi sebeket feldolgozzam.

Amit már előttem is írtak az úgymond burokban nevelés. Soha nem jöhetett át hozzánk játszani egy korombeli se és soha nem mehettem sehova se kisgyerekként se tiniként. Soha nem felejtem el azt a furcsa érzést amit nem tudnék definiálni se. Nem szégyen de valami nagyon hasonló. Amikor 7-8 évesen az osztálytársaim rendezték a szülinapi zsúrokat és mivel kedveltek engem is mindig meghívtak. De én soha nem mehettem. A szüleim úgy gondolták jól megvagyok én enélkül is. Anyagilag se álltunk jól akkoriban. Anyukám persze elmagyarázta nekem h ő inkább vesz nekem valamit abból apénzből amit ajándékra költene az adott szülinaposnak, és én ezt megértettem mégis borzalmas érzés volt folyamatosan évekig kedvesen elutasítani a meghívásokat. És aztán egyszer eljutottunk odáig h osztotta az egyik gyerek az osztályban a meghívókat és én nem kaptam. Persze megmagyarázta: "Neked nem adok meghívót, mert bár örülnék ha jönnél de te úgyse jössz". Nem akart ő megbántani de erre mindig emlékezni fogok. Később gimiben már persze más volt a helyzet, a barátaim megértették, hogy nekem nem megoldható a bulizás meg a sulin kívüli találkozás. De úgy gondolom sokkal szorosabb barátságok szövődhettek volna ha én is mehetek velük. Most 18 vagyok. És úgy érzem el vagyok zárva a külvilágtól. Mostanában kezdenek enyhülni a dolgok, és néha mehetek ide-oda, de még soha nem buliztam. És rengeteg miden van amit a korombeliek már rég átéltek én meg azzal vigasztalom magam h majd az egyetemen ahol nem lesznek a sarkamban a szüleim. Néha elgondolkodom nem arról van-e szó hogy túl sokra vágyom de aztán látom a barátaimat, osztálytársaimat akiknek természetes az h van barátjuk, vagy előző nap randiztak egy sráccal. Miközben én 18 évesen ott tartok, hogy még soha nem jártam senkivel, soha nem randiztam, soha nem csókolóztam, mégcsak egy ölelést se kaptam soha egyetlen sráctól sem aki nem rokon, és ezek után mondanom sem kell hogy még szűz vagyok. Ami nem is zavarna annyira ha nem tudnám h a barátnőim 90%-a már vagy 2 éve fogamzásgátlót szed és állandó barátja van. én meg közben iszonyat magányos vagyok.

Egyszóval hagynám hogy élje az életét, persze az életkorának megfelelő korlátozásokkal. Igyekeznék, hagyni, hogy megtapasztaljon olyan dolgokat amikre szüksége van az önálló élethez, és közben egy olyan biztos családi hátteret biztosítani neki, hogy tudja ha baja van hozzám bármikor bármivel fordulhat. Mert nekem leginkább ezek a dolgok hiányoznak!

18/L

Én úgy érzem, hogy engem és a testvéremet tökéletesen felneveltek a szüleink. Mindenünk megvolt, tudtuk, hol a helyünk, és normális, teljes értékű, kiegyensúlyozott felnőttek lettünk. Csodálatos gyerekkorunk volt.

Tudom, hogy ez ritka, ezért büszke vagyok a szüleimre, és végtelenül hálás, és én is ugyanígy fogom felnevelni a gyerekeimet, ahogy ők neveltek minket.

11:58

úgy gondolom, mindenki leírhatja a véleményét, így én is megtettem.