Miért nem szeret senki? Mit hibázok, ennyire utálatos ember lennék?
Sziasztok!
Beszélgetnem kell valakivel, mert úgy érzem, az erőm végén járok. Nagyon nehezen bírom már, nagyon sok dolog bánt, amit nem tudok kiadni magamból, egyre gyakrabban tör rám a sírás. Néha azon gondolkodom, elég volt, inkább feladom, de olyankor eszembe jut, hogy Istentől kaptam egy keresztet, amelyet viselnem kell, nem futamodhatok meg gyáva módon, az nem én lennék.
Hol is kezdjem, hogy megértsétek?!
Talán gyerekkoromban kezdődött minden. Az apám elhagyott, még kicsike voltam, az anyám mindennel foglalkozott, csak velünk nem. Talált egy szerinte hozzá illő párt, tévedett, nem értettünk egyet. Mind elleneztük, de nem érdekelte. Gyűlöltük a mostohaapánkat, ő is sajnos. Nem maradt más lehetőség, mint a nagymamám, végtelenül hálás leszek, amíg csak élek. Azt mondhatom, ő nevelt fel engem és a bátyám.
Pokolként gondolok vissza arra az időre, azt hittem soha nem ér véget, ám mégis.
Mindig magányos voltam, úgy éreztem, senki sem szeret, egyetlen dolog éltetett, az hogy rendőr legyek, bebizonyítani, hogy több vagyok, mint a "szüleim". Mindig jól tanultam, küzdöttem a vágyaimért, de az anyám folyton azt vágta hozzám, hogy olyan vagyok, mint az apám, pedig nem igaz.
A gimiben megismertem egy férfit. Pontosabban, 2-őt. Az egyikért majd meg őrülten úgy vonzott, volt benne valami különleges, amit azóta sem találok senkiben, bár nem is keresem. :(
Keseregtem a múltam miatt, kerestem a boldogságot, de tudtam, sosem figyelne rám, akit szeretek. Így a másikat elfogadtam páromúl, bár számtalanszor elutasítottam előtte. Aztán jött az érettségi, a férfi, akit megszerettem, a tanárom volt. Furának találtam, hogy hirtelen kedves velem, érdeklődik, sms-t ír és felhív. Anyukám azt mondta, érez valamit, nem hittem el. Kedves volt velem, elmesélte ,hogy magányos, nincsenek barátai stb. Aztán elmondtam neki, hogy a párom a kollegája. Bár legszívesebben azt mondtam volna ,hogy szeretem, de nem tehettem. Nem csaphatok be egy embert, akinek a hűségem ígértem. Bejutottam keményen küzdve a rendőriskolába, de ott hagytam, nem bírtam hallgatni a párom állandó féltékenységét,mert 30 férfi volt az osztályban és én egyedüli nő. Nem csaptam be, soha nem tettem volna.
Valami elindúlt bennem akkor.
Keresni kezdtem a másikat, de utálkozva beszélt velem. Számtalanszor kerestem, ugyanazt kaptam, hagyjam békén stb.
Most fáj a szívem, padlóra kerültem úgy érzem. Elvesztettem a vágyaimat, a tökéletes férfit. Az édesanyám nagyon beteg, és nem rég felbukkant az apám, ami teljesen felborít mindent bennem.
Elhagytam nem rég a párom, mert szerelem nélkül nem megy.
Semmi sem sikerült. Kesrgek és sírok azon, hogy nem tudom visszafordítani. Számtalanszor kértem bocsánatot, de utál, megszakad a szívem. A rendőriskolát még talán helyrehozhatom, visszamegyek februárban.
De a legnagyobb bánatom ,hogy talán a barátságát megkaphattam volna, de elszúrtam. Állandóan a fejemben jár,nem bírok megszabadulni tőle, ez megőrjít. Egyetemista vagyok, van olyan csoporttárs,aki próbálkozik, de taszítom, mert nem kell más. Nekem az az 1 férfi kell. Ha nem is lehet a párom, legalább a közelemben lehetne.
Kissé zavaros talán, de próbáltam tömören összefogalalni.
Hasonló cipőben járok, bár rég tetted fel a kérdést remélem a problémád megoldódott. Ha igen megírhatnád, hogyan sikerült kilábalnod belőle?
21/L
Ez engem is érdekelne :)
Találtál már mást, azóta?
Szia! Igen érdekes sztori volt, hogy állsz? Mi lett veled?
:))
Remélem minden jól alakul de ÍRJ légyszi..!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!