Nem értem a férjemet. Sokszor nem társ és mikor leginkább egymást kellene támogatnunk, segítenünk ő akkor utálatos és indulatos. Miért?

Amikor a gyerekünk beteg mindig engem okol, és egyből lehurrog mindenfélével, hogy mit cicomázkodok, mikor dokihoz megyünk, üvölt a gyerek és én meg nyugodtan elmegyek wc-re, minek kellett ezt meg azt tenni, biztos ezért beteg, nem kellett volna elvinnem xy helyre stb. Mindez az én szemszögemből így néz ki: éjszakázok a gyerekkel, ha beteg, ő max kinyitja a szemét és már horkol is tovább, ha a kicsi felkel valamiért éjjel, ha lázas, ha fáj valamilye én ugrok és pátyolgatom, reggel mindig én kelek hozzá, akármikor is kel, a férjem pedig ha itthon van(elég sűrűn, jó a munkaideje) alszik mindig 9-10-ig, majd nagy nehezen kikászálódik az ágyból, addigra én mindent megcsinálok, már javában fő az ebéd. Beteg lett tegna a kicsi 2 éves, és éjszaka is sokat szenvedtünk, majd reggel fél 6-kor sírva kelt és kivittem a nappaliba, meséket néztünk, ivott, simiztem a pocakját, mert fájlalta, lázas volt. A férjem nyugodtan aludt, már előtte este mondtam neki, hogy orvos lesz ebből. Jogsim nincs még, így ő kell vigyen minket. Tehát reggel fél 8 felé szóltam neki, hogy ideje lenne menni, kezdődik a rendelés. Semmi, majd gyors öltözködtem, pakoltam a táskába, szokásos reggeli dolgok, kb 5-10 perc volt, közben a kicsit vittem magammal, hogy ne sírjon. Majd szóltam megint a férjemnek. Akkor már letettem a kicsit, mert hosszú wc-re csakne vigyem már be. Persze nyüszizett és a férjem egyből engem szidott, hogy itt hagyott anyád, nem foglalkozik azzal, hogy sírsz. Mondta nekem is, milyen vagyok, üvöltetem a gyereket mert fél óráig készülödök...

Nem elég hogy a kicsi beteg még ő is még jobban felingerli, mert nem tetszik a kicsinek, hogy így beszél velem és csodálkozik, hogy löki el magától. Persze így még nyűgösebb a törpe, miért is ne, a kocsiban is bunkózik mindenért, én vagyok az utolsó hülye. Nemhogy inkább nyugtatnánk egymást, hogy helyrejön, jobban lesz a tökmag... Nem ő még hergel is engem is meg a gyereket is. Nevetséges. Majd miután végzünk a dokinál, még mindig nem normális, de 1-2 óra múlva mintha mi se történt volna, hirtelen törődik velünk, és nem csak beszólogat.

Nem értem!! Miért kell így viselkednie? Ha valami van a kicsivel az miért mindig az én hibám? Ne vigyem semerre? Mert csak így tudom megvédeni a betegségektől, de hát savanyodjon be a négy fal közé? Vágyik a gyerekekre, van 1-2 barinője. Szoktunk vásárolni, csavarogni, amiket a férjem is szintén akar, mégis én vagyok a hibás, ha lebetegszik. Annyira unom ezt már. Nemcsak ilyen dolgokban nem társ, hanem sokminden másban is és ő úgy gondolja, hogy mindez normális is így. Én vagyok a béna, ő a tökély. Nem becsül semmire, máskor meg igen, ha intim dolgokról van szó, akkor persze jó vagyok bármikor egyébként meg lealáz a sárga földig. Vissza szoktam szólni, hogy könnyen dumálsz én rohanok mindig, te felkelsz, felöltözöl, kimész cigizni és osztod, hogy mit merre, én meg rohanok ide-oda a gyerekkel a kezemben, hogy el tudjunk indulni. Minden pakkot én viszek ő kézlóbálva kimegy a kocsiba. Hihetetlen, ha szóváteszem, az a baj. Megsértődik, ha ugyanúgy beszólok neki. Miért van ez?