Nem értem a férjemet. Sokszor nem társ és mikor leginkább egymást kellene támogatnunk, segítenünk ő akkor utálatos és indulatos. Miért?
Amikor a gyerekünk beteg mindig engem okol, és egyből lehurrog mindenfélével, hogy mit cicomázkodok, mikor dokihoz megyünk, üvölt a gyerek és én meg nyugodtan elmegyek wc-re, minek kellett ezt meg azt tenni, biztos ezért beteg, nem kellett volna elvinnem xy helyre stb. Mindez az én szemszögemből így néz ki: éjszakázok a gyerekkel, ha beteg, ő max kinyitja a szemét és már horkol is tovább, ha a kicsi felkel valamiért éjjel, ha lázas, ha fáj valamilye én ugrok és pátyolgatom, reggel mindig én kelek hozzá, akármikor is kel, a férjem pedig ha itthon van(elég sűrűn, jó a munkaideje) alszik mindig 9-10-ig, majd nagy nehezen kikászálódik az ágyból, addigra én mindent megcsinálok, már javában fő az ebéd. Beteg lett tegna a kicsi 2 éves, és éjszaka is sokat szenvedtünk, majd reggel fél 6-kor sírva kelt és kivittem a nappaliba, meséket néztünk, ivott, simiztem a pocakját, mert fájlalta, lázas volt. A férjem nyugodtan aludt, már előtte este mondtam neki, hogy orvos lesz ebből. Jogsim nincs még, így ő kell vigyen minket. Tehát reggel fél 8 felé szóltam neki, hogy ideje lenne menni, kezdődik a rendelés. Semmi, majd gyors öltözködtem, pakoltam a táskába, szokásos reggeli dolgok, kb 5-10 perc volt, közben a kicsit vittem magammal, hogy ne sírjon. Majd szóltam megint a férjemnek. Akkor már letettem a kicsit, mert hosszú wc-re csakne vigyem már be. Persze nyüszizett és a férjem egyből engem szidott, hogy itt hagyott anyád, nem foglalkozik azzal, hogy sírsz. Mondta nekem is, milyen vagyok, üvöltetem a gyereket mert fél óráig készülödök...
Nem elég hogy a kicsi beteg még ő is még jobban felingerli, mert nem tetszik a kicsinek, hogy így beszél velem és csodálkozik, hogy löki el magától. Persze így még nyűgösebb a törpe, miért is ne, a kocsiban is bunkózik mindenért, én vagyok az utolsó hülye. Nemhogy inkább nyugtatnánk egymást, hogy helyrejön, jobban lesz a tökmag... Nem ő még hergel is engem is meg a gyereket is. Nevetséges. Majd miután végzünk a dokinál, még mindig nem normális, de 1-2 óra múlva mintha mi se történt volna, hirtelen törődik velünk, és nem csak beszólogat.
Nem értem!! Miért kell így viselkednie? Ha valami van a kicsivel az miért mindig az én hibám? Ne vigyem semerre? Mert csak így tudom megvédeni a betegségektől, de hát savanyodjon be a négy fal közé? Vágyik a gyerekekre, van 1-2 barinője. Szoktunk vásárolni, csavarogni, amiket a férjem is szintén akar, mégis én vagyok a hibás, ha lebetegszik. Annyira unom ezt már. Nemcsak ilyen dolgokban nem társ, hanem sokminden másban is és ő úgy gondolja, hogy mindez normális is így. Én vagyok a béna, ő a tökély. Nem becsül semmire, máskor meg igen, ha intim dolgokról van szó, akkor persze jó vagyok bármikor egyébként meg lealáz a sárga földig. Vissza szoktam szólni, hogy könnyen dumálsz én rohanok mindig, te felkelsz, felöltözöl, kimész cigizni és osztod, hogy mit merre, én meg rohanok ide-oda a gyerekkel a kezemben, hogy el tudjunk indulni. Minden pakkot én viszek ő kézlóbálva kimegy a kocsiba. Hihetetlen, ha szóváteszem, az a baj. Megsértődik, ha ugyanúgy beszólok neki. Miért van ez?
Szegénykém! Ez nagyon rossz lehet így. Szerintem beszéld ezt meg a férjeddel, mert ez azért durva, hogy így áll hozzád. Ahogy leírtad, látható, hogy te foglalkozol nagyrészt a gyerekkel. Miért mondja azt, hogy nem így van. Ennyire nem látja át a helyzetet? Tényleg azt hiszi, hogy maga a tökély. Biztos úgy van vele, hogy gyerekkel nem fogod elhagyni.
Mondd el neki, hogy neked ez fáj, ez zavar téged, mert úgy érzed te mindent megteszel, és igyekezzen türelmesebb lenni, ha még egy türelmetlen természet is.
Dobd fel neki a lehetőséget, hogy ha nem változik meg ez a dolog és nem fogod jobban érzeni magad ebben a kapcsolatban, akkor te hajlandó vagy egyedülálló anyaként is felnevelni a gyermeketeket. Ha szeret, akkor ettől megijed és talán visszavesz.
De ha nem tart, becsül semmire, akkor ezzel sem tudod őt jobb belátásra bírni, és akkor pedig nagyobb a baj, mert akkor meg tényleg nem élhetsz így életed végéig.
Remélem sikerül jobb belátásra bírnod a párod. Szia
Már az elején elrontottad azzal, hogy nem kérted ki határozottan az első "lebunkózásnál", hogy veled így nem viselkedhet. Sajnos ha megengeded valakinek, hogy rendszeresen megalázzon, leiskolázzon, az meg is teszi, ha neki ez okoz örömet, ha így szeretné levezetni stresszhelyzetben a feszültségét Valószínűleg rossz otthonról hozott minta lehet nála a háttérben, ha ezt megengedi magának.
Ilyen esetben csak nagyon következetes, higgadt viselkedéssel tudod erről leszoktatni. Hiába kezdesz el esetleg Te is pattogni, vagy pl besértődsz és begubódzol, az nem segít.
Csak akkor fog változni a helyzet, ha a szavaiddal és a viselkedéseddel egyértelműen kifejezed, hogy számodra ez a viselkedés elfogadhatatlan.
Én a helyedben leülnék vele és elmondanám neki, hogy mennyire helytelen az a stílus, amit megenged magának és hogy Te ezt eddig eltűrted ugyan, de innentől fogva nem kívánod hallgatni. Ezek után, ha legközelebb újra kifakad és elkezd pocskondiázni, akkor valami olyat tennék, ami ráébreszti, hogy nem bánhat így velem. Nem feltétlenül drasztikus dolgokra gondolok, a lényeg a következetesség.
Mindenki annyi tiszteletet kap, amennyit kivív magának.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!