Válás után röghöz kötés?

Érdekes, hogy mi mindent beleláttok a helyzetbe, olyasmit, ami nincs is...

Nos, akkor tisztázzuk: a mostani párom elfogadta ezt a helyzetet, ugyanis, bármilyen furcsa is, neki is fontos a gyermekem boldogsága. Ha nem is sajátjának tekinti, de nagyon szereti, törődik vele, és őt is érdekli a gyerek sorsa, nagyon is. Viszont így egy kicsit a saját karrierjét rendeli alá az új családjának, mert sokkal jobban tudna boldogulni máshol. Szó nincs arról, hogy elhagyott volna (ezt nem tudom, honnan olvasta az egyik válaszoló).

Az, hogy az exemhez ragaszkodom, azért is nonszensz, mert jóformán nem is találkozunk. Egyikünk elviszi a gyereket a suliba, a másik viszi haza, stb. Egymással szinte csak telefonon beszélünk, egyeztetve a tudnivalókat (suliban fizetnivalók, dolgozatok, stb.). A gyerekkel kapcsolatos dolgokon kívül nem sok közös témánk van, mindenki éli a maga életét az új párkapcsolatában.

A közös felügyeletet azért választottuk, mert szakemberek is ezt javasolták, hogy ha már válás, akkor ez a legjobb megoldás, még akkor is, ha így a gyereknek két otthona van. Ismerősöknél, barátoknál láttuk, hogy működik a dolog, és szemmel láthatóan a gyerek is jól viseli, kiegyensúlyozott így. Sokkal jobb a kapcsolata mindkettőnkkel, mint korábban.

Egyébként kisiskolás gyerekről van szó, nem tizenévesről, akinek már nyilván nincs akkora szüksége a szüleire. Neki még szüksége van ránk, és mindkét szülőre.

Egyébként az is szempont, hogy engem is a jelenlegi lakóhelyemhez köt MINDEN: a munkám, a barátaim, a családom (szüleim, rokonaim).

Akiben felmerült, hogy nekem kellene költöznöm, és hétvégi/szünidei szülővé válni: ha a párom ilyen döntés elé kényszerítene, egészen biztosan a gyerekemet választanám. Ezt ő is tudja, így jöttünk össze, így fogadott el. Tudta, hogy van már gyermekem, aki a világon mindennél fontosabb számomra. Nekem már azt is nehéz volt megemészteni, hogy "csak" heti néhányszor vagyok a gyerekemmel és nem minden nap, de ezt már megszoktam, beletörődtem. Ha nagyobb lenne, akkor más lenne a helyzet, de nálunk még minden nap van esti mese, közös játék, stb., ami addig lesz, amíg a gyerekem igényli.

Magamtól nem költöznék másik városba, se másik országba, mert, ahogy írtam, minden ide köt. A páromért TALÁN hoznék ilyen áldozatot, de áldozat lenne részemről. Viszont így, hogy vagy le kellene mondanom a gyerekemmel való napi kapcsolattartásról, vagy elszakítani a másik szülőtől, még inkább lehetetlen a helyzet.

És most lehet azt mondani, hogy ha fontos a kapcsolat, stb. stb., de ez a páromra is ugyanúgy igaz... ha neki fontos a kapcsolat, akkor szerintem ugyanúgy figyelembe kell vennie az én szempontjaimat. Egyébként figyelembe is veszi, ezzel nincs gond, én érzem úgy, hogy korlátozom őt az előrejutásban, és emiatt állandóan bűntudatom van.

Tehát nálunk az a helyzet, hogy ha velem akar lenni, akkor el kell fogadnia ezt a helyzetet, ha viszont költözni akar, akkor sajnos szakítás lesz belőle, mert engem tényleg minden ide köt. Jó, nem csak a gyerek, minden más is, kb. 8-10 olyan tényezőt tudnék sorolni, ami miatt NEM költöznék. Sajnos ebben a dologban nem vagyok kompromisszumképes, távkapcsolatra meg egyikünk sem vágyik.