Mit gondoltok, van értelme így folytatni?

Nyolc éve együtt vagyok a párommal, és nyolc éve változatlanul szeretem. A probléma az, hogy 16 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Nekem azelőtt nem voltak igazán nagy volumenű kapcsolataim, így örültem neki, hogy egy lány komolyabban érdeklődik irántam, ráadásul számomra is szimpatikus volt. Eleinte nem hittem, hogy ebből hosszabb kapcsolat fog kibontakozni, mégis az lett. Mivel ő volt az egyetlen lány az életemben, pár év elteltével többen "megtámadták" a kapcsolatunkat, amiért azelőtt nem igazán volt senkink, nincs viszonyítási alapunk, több embert is meg kellene ismernünk ahhoz, hogy egy komoly kapcsolatba belevághassunk. Nem szálltam velük vitába, ám nem éreztem törvényszerűnek, hogy emiatt x számú lánnyal össze kellene jönnöm, hogy utána tapasztalatokkal felvértezve megismerhessem az "igazit". Megvolt az egésznek a varázsa, sőt különlegesnek éreztem emiatt magam, hogy elsőre sikerült. Telt-múlt az idő, és hirtelen 24 éves lettem, teljesen átkalibrálva, más világnézettel, célokkal, stb. A varázs immáron elmúlt, és nem érzek mást, mint elpazarolt nyolc évet. Végig egyetlen nőre fókuszáltam, a szociális életem konvergál a nullához, a barátaim eltűntek. Kinyíltak a gondolataim a világ felé, új kapcsolatokra vágyom, kalandokra, és röstellem magam érte, de szabadságra. Igaza volt mindenkinek, hogy egy nővel nem lehet, de ez mégsem lehet indok egy szakításra. Szeretem most is azt a lányt, ahogy írtam változatlanok az érzéseim, de az ambícióink mások. Ő házasságot, később gyereket, családot, ilyesmiket szeretne, viszont az én elképzeléseim szöges ellentéte ezeknek. Úgy érzem magam, mint aki maga mögött hagyott 30 év házasságot, és nem élt egy percet sem. Ezt szeretném vele is megosztani, de a világ legborzasztóbb érzése megbántani azt, akit szeretek. Mit gondoltok a helyzetről? Tipikusan se vele, se nélküle.