Három hete meghalt az Édesanyám. Hogy lehet enyhíteni a fájdalmat?

Szia!

Saját tapasztalattal kezdenék, elvégre úgy nem lehet tanácsot adni, ha valaki nem élte át a veszteség fájdalmát.

Nyolc éves voltam, mikor anyám, két éves küzdelem után, elhunyt. Bevallom, nem ismertem őt eléggé. Ő volt Mama, aki hazavitt az oviból, aki otthon várt a levessel, és aki reggel mindig adott valamit, amit előző nap a benzinkúton vásárolt. Utána nem értettem a viselkedésemet: ellenséges lettem, káromkodtam, utáltam mindent, de agyilag tudtam, hogy hülyeség, amit csinálok, pontosabban, nem fogtam fel, hogy ezt miért teszem. Nekem nem mondták el: egy iskolai ünnepségen, amikor mindenki örömködött körülöttem, egyszer csak megéreztem, hogy meghalt, nincs tovább. Utána tudtam meg, hogy már hónapokkal azelőtt elment.

Apám két éve halt meg, ugyanabban a betegségben. Őt nehezebb elengedni, mert valamivel jobban ismertem.

Amondó vagyok, hogy szabadulj meg a cuccaitól. Durvaságnak tűnhet, az is, de neki már nem fog kelleni, másrészt, nem akarná, hogy lépten-nyomon eszébe juss, amikor az fájdalmat okoz neked. Mi a kórházból kifelé jövet kidobtuk a ruháit minden rokonnak, aki épp bent volt (vagyis mindenkiét, mert már senki sem él). Ezt anno apám tanította meg. Az összes személyes tárgyát elszeparáltuk, a mindennapos dolgait kidobtuk vagy elajándékoztuk (ruhák, szemüveg, könyvek, stb.), csak a leg-leg-legfontosabbak maradtak meg, amelyek számára vagy számunkra bírtak értékkel. Ma már nincs semmi a lakásban, ami rá emlékeztetne, így is elég, hogy sokszor eszembe jut, de ha vizuálisan is elém vetítenék ezt, nem bírnám ki.

Értem, hogy úgy érzed, ehhez nincs jogod. Friss még minden. Várj vele egy hónapot, de pl. ne menj be a szobájába, hagyj ott mindent, a közös helyiségekből viszont vidd át oda a dolgait. Hidd el, segíteni fog.

Ill., ha megteheted, kicsit tedd ki a lábad otthonról. Apám halála után, valahogy lehetőségem adódott kimenni külföldre, hát mentem is: Lengyelország, Luxemburg, Bécs, és még a Balatonhoz is elevickéltem. Nem feltétlen azért, hogy felejtsek, hanem azért, hogy kiszabaduljak. Gondoltam rá akkor is, mégis jót tett, hogy nem otthon kellett mindent megrágnom magamban. :)

Ha érzéketlennek tűnik valahol a válaszom, kérlek, bocsáss meg, nem akarom fokozni a fájdalmad! Maximálisan átérzem, bár én csak tizenkilenc éves vagyok, és mondhani, gyerek még. Csak hát... valahol rezignálttá válik az ember, ha szétesik körülötte az addig ismert világa... :)

"Mit lehet tenni, ha a legfontosabb embert veszítjük el????" - magaddal foglalkozz, ne másokkal, más problémájával. Ennyi önzés, hidd el, kijár.