Szerintetek túlzásba viszem az aggódást?

Most lesz egy hónapos a babám. A sógornőm ötéves kisfia imádja a babákat, és nagyon szeretett volna eljönni látogatóba.

Beleegyeztem, de azzal a feltétellel, hogy csak akkor jöhet, ha nem náthás, nem köhög, nem beteg.

A férjem elment a gyerekért, azt mondta, hatszor kérdezett rá a húgánál, hogy tutira nem beteg-e a fia.A válasz természetesen az volt, hogy "dehogy, semmi baja sincs".

Amint ideértek, láttam, hogy a kissrác orrából (bocsánat, de) lóg a takony.

Rákérdeztem, hogy nem náthás-e. Azt mondta, hogy ő nem, csak az anyukája. Itt már kezdett ráncokba szaladni a homlokom. Ezután nem telt el 2 perc, és a kisfiú elkezdett szipogni. Megkértem, hogy fújja ki az orrát, és bizony jött belőle rendesen váladék.

Ezen a ponton pedig szépen megkértem a férjemet, hogy inkább menjenek el moziba, állatkertbe vagy bárhová, ne maradjanak itt. Kedves voltam, hogy ne bántsam meg a gyereket, de határozottan a férjem értésére adtam, hogy nem maradhatnak itt. Ő ezt tudomásul is vette, és a gyereken sem láttam, hogy rosszul esett volna neki, igazából örült hogy csinálnak valami közös programot a férjemmel kettesben.

Jól kiszellőztettem és lecseréltem a kéztörlőt, amibe a kisfiú beletörölte a kezét.

És persze már hívott is a sógornőm, hogy mekkora bunkó vagyok, meg hogy túlféltem a babát. Én pedig hasonlóan kedves stílusban közöltem vele, hogy értelmes ember nem küldi ide a babához a gyerekét, akkor sem ha ő maga náthás, akkor meg pláne nem, ha a gyerek szipog és folyik az orra.

Jó nagy balhé kerekedett a dologból, de én továbbra is úgy érzem, hogy nekem van igazam. A férjem is mellettem áll a vitában.

Azt elismerem, hogy elég aggódós vagyok, de semmiképp sem szeretném a babát valamilyen betegségnek kitenni amíg ilyen picike.

Ti mit gondoltok, illetve mit csináltatok volna a helyemben?