Jól tettem ugye? Soha nem fogom megbánni? Vagyis ez a döntést bánom majd legkevésbé?

Előre leszögezném, hogy szeretem a vőlegényem, nem azért vagyok vele mert nincs más/jobb és soha nem csalnám meg.

De nem ő "életem szerelme".

Azzal a személlyel 3 éve szakítottunk (rá fél évre jöttem össze a vőlegényemmel). Viharos kapcsolat volt, sok veszekedés, nem is illettünk össze, de minden ésszerűség ellenére szerettem. Nem rossz ember amúgy, nem értse félre senki, csak mások voltunk, közben valahol egyformák, heves természetűek.. szóval voltak gondok a kapcsolatunkban. Ő szakított. Máshogy/máshol akart élni, kapott egy lehetőséget, tisztalappal kezdhette, hát szakítottunk. Valahol szerintem mindketten azt hittük akkor, hogy lesz még közös jövőnk, de egy időre el kell engednünk egymás kezét.

Nem szakítottuk meg teljesen a kapcsolatot, néha beszéltünk neten, persze egyre kevesebbet.

Nemrég megkeresett újból, ártatlannak indult, ki hogy van, szokásos körök. Végül véletlenül összefutottunk. Beszélgettünk. Ezután megkértem valamire így még egyszer találkozunk. Kicsit nosztalgiáztunk, végül az érzésekre terelődött a szó. Elég őszintén beszélgettünk (talán nem kellett volna) végül bedobta, hogy miért nem próbáljuk meg újra, tudja nagy kérés, de....

Elküldtem. Mondtam, hogy megvolt a lehetőség, nem én vetettem véget a kapcsolatnak. Most új életem van.

Tudom, hogy jól döntöttem, mégis azóta másra sem vágyok, minthogy megöleljen.. Ha a vőlegényem velem van akkor nem gondolok rá, de mihelyst egyedül vagyok ő az első gondolatom. Iszonyú bűntudatom is van. Nem értem magam. Tényleg boldog voltam még két hete. Most is, de hiányérzetem van.

El fog ez múlni? Nem fogok azon kattogni egész életemben mi lett volna ha?

Szerethetek egyszerre két férfit?

Ha megpróbálnám vele, tudom hogy vagy szakítanánk újból, vagy nem olyan lenne a kapcsolat mint a vőlegényemmel. Vele is vannak viták, de más az egész. Kiegyensúlyozottabb, jobban elvagyunk, azonos a baráti körünk. És tudom hogy szerelem ez is. Csak más.