Lányok, asszonyok, hogyan lennétek, vagytok képesek feldolgozni azt, hogy soha nem lehet saját gyereketek?

Azoktól hallottam, akik ilyen helyzetben vannak, voltak.

Egyikük óvónő lett. Másikuk mentálhigiénét tanult. A harmadik kineziológushoz ment, és azt mondja választ kapott ott arra a kérdésére, hogy miért épp vele történt meg ez a dolog. A pszichológia tanárnőm azt mondta, neki szinte mi vagyunk a gyerekei.

Minden veszteséget hasonló módon kell feldolgozni. Gyászként. Egyik ismerősömnek a méhét kellett eltávolítani. Meggyászolta a veszteséget. Sírt, beszélt róla. Egyszer valaki mutatott egy magzatfotót a csoportnak. Úgy elkezdett bőgni, hogy nem értettük, mi történt. Azért, mert akkor jött rá, hogy neki nem csak gyereke, de magzata sem lesz soha. Azt a veszteséget is meggyászolta.

A Biblia is teli van meddő asszonyokkal. Olyanokkal is, akiknek mégis, lehetetlen helyzetből lett gyereke.

Mit szólsz Anna, Sára, vagy Lea és testvére meg Barnabás történetéhez?

A kérdés csak az, hogy mitől biztos, hogy nem lehet gyereked? Nem írtad az okot.

Nehéz helyzetben vagy.

Nekünk már van egy csodás 16 hónapos fiunk, viszont már 9. hónapja próbálkozunk kistesóval sikertelenül (februárban betöltöm a 35-öt). Tudom, hogy én még így is nagyon szerencsés vagyok, de így is nagyon rossz érzés az, hogy miért nem jön a kistestvér.

Hogy azt hogyan tudnám feldolgozni, ha nem lenne saját? Valószínűleg csak elfogadni tudnám, megbékélni a helyzettel, de lehet, hogy az az űr, a fájdalom nem múlna el.

Az első válaszolóval abban egyetértek, hogy nem attól lesz igazán anya valaki, hogy szül. Te valószínűleg csodálatos anyukája vagy a fiadnak.

Az élet sajnos nagyon igazságtalan tud lenni, gyakran olyannak ad, aki nem tud élni vele, és olyannak nem, aki pedig nagyon is megérdemelné...