Ki hogyan emlékszik a nagypapjára? Milyen volt ő nektek? Milyen kép él róla az emlékeitekben?

A lépcsőn álltam, amikor anyu elejtette a telefont. Abban a percben a könnyeivel éltem át minden fájdalmát, bár akkor még csak azért tudtam sírni mert sajnáltam a szüleimet, rokonaimat és azt a sok reszkető testet a temető hűvös szelében.

Ahogyan az évek teltek, érettebb lettem és kíváncsibb. Ez volt az a lépés, ami közelebb vitt a fájdalomhoz, és tudatosult bennem: hiányzik. Nagyon nehéz elengedni valakinek a kezét, akit megtanultál ok nélkül szeretni. Vannak akik nem beszélnek róla, az érzéseikről, vannak akik teljesen beletemetkeznek a fájdalomba, és megint vannak akik a spiritualizmusban vagy a vallásban keresnek hitet, reményt. De leginkább választ. Mindannyian tanakodunk: jaj, ha itt lennél vajon milyen kokszit csavarnál a fejem búbjára, amiért… Te mit tennél ha…

Szomorú ambivalencia a gyász. Kezdetben egy cseppnyit sem tudsz lefaragni álmatlan óráidból, az agyadba újra és újra bekúszó képfoszlányokból, később viszont megannyiszor hagyja el néma ajkaidat imaként a szükség: csak sose felejtsek el emlékezni, ne halványuljon bennem a lénye. Ezért kell keresned a meséket. Meséket, Róla, a Szüleidtől. Milyen apa volt, milyen testvér, milyen férj, mennyire is szerette az életet.. Mennyire is szeretett téged… Mese közben ott ül majd veled, és újjá éled rezzenéseidben. Lassan az emlékek évei pillanatokká lesznek, azon ritka pillanatokká amik a késői ősz hideg szélfúvásaiban is a legcsodásabb mosolyra húzzák ajkaidat.

Az én egyetlen emlékem egy meleg szoba. Egy kicsi sárga játék szék. Egy csupaszív nagypapa: érdes kezekkel, göcsörtös ujjakkal, fehéredő hajjal,büszke mosollyal és kíváncsi szemekkel. És egy érzés: ez én vagyok, és ő itt az én nagypapám, aki pónilovat akar venni nekem. Mert papa, a hercegnők ugye pónilovon vágtatnak?...

A nagyapám 16éve halott, 52 évesen hunyt el, az öcsém születése után 2héttel. Augusztusban, a születésnapján mindig kimegyünk a temetőbe és rendetlenkedünk (anyu így hívja) egy egész délutánt. Titkokat sugdosunk neki, elmondjuk hogy mennyit nőttünk, pedig én már 21éves vagyok az öcsém pedig 16. És nevetünk, mert az ilyen délutánokon sem arról emlékezünk meg, hogy hány éve halott, hanem hogy 52 évet élt. Velünk.

Te mesélnél nekem a papádról? Neked milyen emlékeid vannak? Lehet barátok lettek volna az én papámmal:)

Na, az előttem szóló belőlem szólt! Az enyém is az volt, alkoholista, de ennek ellenére velem nagyon kedves volt. A mamámat valóban mindig piszkálta, nem is éltek jól, de abban az időben nem volt divat a válás!

Emlékszem 1x mikor kicsi voltam, hazajött részegen (én nem ott laktam, csak éppen akkor ott voltam 1 - 2 napra), és én mint kisgyerek meg akartam fodrászolni őt. Hát megengedte, gondolhatjátok, egy kb. 5-6 éves gyerek mit csinált. Na, én adtam neki, kiéltem minden fodrászvágyamat. Mama hiába mondta, hogy ne engedje, ő csak erősködött, hogy "hagy játszon a gyerek!"

Másnap reggel mikor józanon felkelt, és belenézett a tükörbe, szegény hátrahőkölt, nem tudta ki néz vissza rá!

Aztán olyan is volt, hogy ő volt a paci, és az udvaron a hátán vitt körbe körbe nyerítve, na nekem ez is nagyon tetszett, szegény mama meg csak szégyenkezett. Akkor nem értettem még, hogy mi a baja a mamának ezekkel a "jó" dolgokkal!

Viszont volt olyan is, hogy elmentünk együtt biciklizni, erdőbe, mezőre, ezekre az élményekre úgy emlékszem, mintha ma lett volna! Az nagyon jó volt, sokat vitt állatkertbe is (minden évben 1x), mert nagyon szerette az állatokat. SZóval alapjába véve nekem sosem volt bajom vele, én nagyon jól elvoltam vele! Engem szeretett, én is őt. Nagyobbacska koromban (12-13) arra

emlékszem, hogy mindig adott egy kis zsebpént,de jó sokat, legalábbis nekem akkor az jó sok volt. Olyankor aztán minden marhaságot (Anyu szerint), összevásároltam.

86 évesen halt meg papa, kb. 7-8 éve, már nem is emlékszem pontosan. Összetöpörödve, elhagyatottan, a férjem és én ápoltuk utolsó napjaiban, de sajnos a végén kórházban halt meg.

az én drága Papikám volt a legnagyszerűbb ember, akit valaha ismertem. imádta a családját, erején felül dolgozott azért, hoyg nekünk jó életünk legyen. Ő az, akit a legjobban tisztelek, és példaképemnek tekintek.

tavaly halt meg. a nagyi 2 hónap múlva utána ment, hogy vigyázzon rá :(((

őket szerettem a világon a legjobban :(

Az enyem 2001-ben halt meg, o volt Apukam apukaja, Anyukam apukajat nem ismerem, lelepett, mikor Anyu 3 eves volt.

Erre a nagypapamra szeretettel emlekszem vissza, nagyon intelligens volt, sokat beszelt a haborurol.

Volt egy nyaraloja, minden nyaron oda "gyujtotte" ossze az egesz csaladot, hogy egyutt lehessunk.

Ha negyed annyira okos lehetnek mint o, mar semmi bajom se lenne az eletben :)

Az én nagyapám volt az az ember, aki a szemembe és a szüleim szemébe játszotta a tökéletes nagyapát, miközben még a külföldön élő bátyjának sem beszélt rólam. Erre úgy jöttem rá, hogy a nagyanyám temetésén odajött hozzám a sosem látott unokatestvérem, és a részvétnyilvánítás közepette elmorzsolt egy megjegyzést a fogai között: Nem is tudtam, hogy... 14 évesen elég megrázó volt rádöbbenni, hogy ez mit is jelent.

Egyébként meg az a klasszikus hímsoviniszta volt: mindig mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Pl. az ment a tévében, ami őt érdekelte, és ha vége volt, szó nélkül kikapcsolta.

Mikor a szüleim anyagi bajba kerültek, ő továbbra is ült a szép, milliós nagyságrendű megtakarított pénzén és minden hétvégén nálunk ebédelt.

Szóval nem tudok szépen gondolni rá. Ez van.