Ki hogyan emlékszik a nagypapjára? Milyen volt ő nektek? Milyen kép él róla az emlékeitekben?

Az enyém 5 hónapja halt meg, de most a kérdés láttán el is sírtam magam... Ez mindennap így meg bármikor, amikor eszembe jut! :(

Nagyon-nagyon hiányzik, nagy űr maradt utána!

Nagyon szerettem, kiskorom óta mindennap találkoztunk (a szomszédban élt mamával). Szinte mindent megtett értünk, nagyon odaadó volt.

Az fáj a legjobban, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, műtét után 3. nap akartam bemenni hozzá a kórházba, de anyukám mondta, hogy inkább ne menjek aznap, mert elég kimerült. Én hülye nem is mentem, pedig aznap este meghalt...:(

Sajnos 5 hónap után még jobban hiányzik, mostanában egyre többet jár a fejemben. Remélem egyszer könnyek nélkül tudok rá emlékezni, ahogy ő is szeretné...

Az egyikről ilyen a kép:szinte állandóan ivott,és sokszor verte a fejét a falba,szó szerint,valamint nem tudta elviselni,ha az emeleten fölötte mászkáltunk,szerinte olyan volt,mintha rá akarna szakadni a plafon...:) de azért csíptem.15 voltam mikor meghalt szegény,beteg volt.

A kedvesebbik papám 7 éves koromban halt meg,Ő mindig gyűjtötte nekünk a csokit meg a cukrot,és eldugdosta,aztán mikor mentünk hozzá,akkor előszedte a rejtekhelyről,és szétosztotta :) Szerettem.(Persze nem csak ezért!)Aztán sokáig kerestem még,meg kérdeztem mamámat,hogy most sem küldött semmit papa?Szegény mamám meg a könnyeivel küszködve próbálta elmagyarázni az én 7éves fejemnek a szitut...

Hát nekem ilyen emlékeim vannak.

Az én nagypapám egy angyal volt... amikor kicsi voltam, és ő még nem volt beteg, akkor mindig ha mentem mamámékhoz, akkor levitt sétálni, törődött velem, satöbbi. Aztán megbetegedett, és én még kis törpe létemre, valahogy elvesztettem a tiszteletem iránta, mert beteg volt. Úgy voltam vele, hogy... egyszerűen már ahogy nőttem, és ő egyre betegebb lett, a régi vidám, aranyos, kedves nagypapimból egy olyan öregember lett, aki már csak szinte vegetál. Mindig Kiscitromnak hívott, nem tudom miért, de annyira jól esett, most így visszagondolva.

Aztán egy napon Ő meghalt. 7 éves lehettem. Nem is tudtam róla, csak utólag mondták el. Akkor érdekes, kicsi voltam, nem tudom, hogyan ért. Viszont most, akárhányszor csak rá gondolok, az jut eszembe, hogy Ő az a rokonom, akit igazán, szívből szerettem, de egyszerűen nem tudtam már elmondani neki. Azóta ha valaki a nagypapámról kérdez, mindig sírni kezdek.

Az en papam is szinte az apukam volt :)

Minden husvetra igazi nyuszit kaptunk tole, fabol faragott nekunk jatekokat, kukoricasban jatszottunk, mindig megengedte hogy meset nezzunk amikor naluk voltunk, meg ugy altalanossagban is mindig nagyon szeretett minket.

Egyszer elmentunk egyutt egy 1 honapos nyaralasra, hat azt sosem felejtem el :)

Mar 5 eve hogy meghalt, azota a mamammal elek, hogy ne legyen egyedul, de mindkettonknek nagyon hianyzik :'(

Mindkét nagypapám meghalt sajnos,pedig nagyon szerettem őket:( Az elsőre nem is emlékszem hogy hogy halt meg 6 éves voltam,de arra emlékszem,hogy nem sírtam a temetésén.Arra emlékszem hogy hihetetlenül szeretett és mindig adott cukorkát mikor nála voltam XD

A másik 3 éve halt meg,kórházba volt,anyáék bementek hozzá délután,nekem is aztmondta anya hogy ne menjek mert kimerült most nagyon és majd bemegyek másnap. Sajnos aznap este meghalt. Ez fáj a legjobban,hogy nem mentem be.Régen haragudtam anyára emiatt,már rájöttem hogy nem tehet róla.Róla sok-sok emlékem van,ő tanított meg sakkozni és rengeteget kirándultunk.

Egyébként mindkét nagymamám él,de sajnos velük nem valami jó a kapcsolatunk.

Az egyik nagypapám még a születésem előtt, a szüleim nászútja közben halt meg. Róla csak elképzeléseim vannak, hogy milyen lehetett, szeretem nézni a róla készült fényképeket.

A másik nagypapám lassan 7 éve, hogy meghalt, 91 évesen. Sokáig nem igazán tudtam vele mit kezdeni, kicsit féltem is tőle, mogorvának tűnt, fel kellett nőnöm, hogy rájöjjek, mennyire szeret, mert nem nagyon mutatta ki. Sok szép emlékem van róla, sokat beszélt a gyerekkoráról, diákéveiről, csak gyerekként ez néha unalmas volt. Ő volt az első közeli rokonom, aki meghalt, sokáig úgy éreztem, hogy nem is ment el, hanem valahol itt van köztünk.