Elszúrom mellette az életemet?

17 éves lány vagyok. A barátom 26 éves. 1,5 éve ismertem meg egy szórakozóhelyen, ahol a zenekarával játszott. Teljesen beleszerettem..nagyon, minden feltétel nélkül. Kb 10 hónapja otthagytam a családomat és hozzáköltöztem. A szüleim tiltották, mert úgy gondolták, hogy tönkreteszem az életemet. Azóta alig állnak velem szóba, ami érthető, mert 16 évesen elköltözni egy sráchoz elég bizarr. Bevallom, nagyon sok hülyeséget tettem. Már nincsenek reális céljaim, csak álmok közt élek. A barátomat hihetetlenül szeretem, de az utóbbi időben rosszul alakulnak a dolgok. Mániás depressziós, amitől egyre rosszabbul van, csak a drogokban látja a megoldást. Alkalmanként mindig is élt tudatmódosító szerekkel, de én minden erőmmel azon vagyok, hogy leállítsam róla, ha ilyenhez folyamodna. Szed a betegségére gyógyszereket, de nem nagyon segítenek neki. 1,5 éve Róla szól az életem, túl hamar "felnőttem" és nem azokat a dolgokat teszem, amit az átlagos 16-17 évesek. Nekem tulajdonképpen Ő a családom, Vele osztom meg minden problémámat, egyek vagyunk. Rettentően kötődöm hozzá, képes lennék meghalni érte. Azonban az utóbbi időben ahogy figyelem a velem egykorúakat, rájövök, hogy már kezdek kiégni. Mint már említettem, sok hülyeséget követtem el. Volt, mikor kipróbáltam a drogokat, ittam, minden második nap részegen fetrengtünk egy buli után. Azelőtt voltak konkrét céljaim, rendkívül jól tanultam, ügyvéd akartam lenni már kiskorom óta. Mára már ez elmúlt, pedig még most kéne elkezdődnie az életemnek úgy igazán, de azt hiszem, már szinte mindent átéltem. Nagyon sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy úgy alapjába véve elrontottam az életemet. A szüleimmel összevesztem, nagyjából kitagadtak, erkölcstelen dolgokat tettem, nem akarok továbbtanulni, nincsenek céljaim. Már nem vagyok az a komoly, ártatlan kislány, aki voltam. A barátom teljesen kész van, nem látja a saját életének az értelmét. Abból áll egy napunk, hogy elmegyek suliba, hazajövök, rám mászik, beszívva elkezd elmélkedni a világ dolgairól, elmegy próbálni a zenekarával, este vagy elmegyünk valami őrült buliba vagy itthon kérlel sírva arra, hogy adjam be én neki a heroin adagját. Egy átlagember számára ez rémisztően hangzik. Egyszerűen úgy érzem, hogy nekem ez sok. Tudom, hogy elítélendő vagyok és bűnös, amiért a szerelem vezérel. Nem tudnám elképzelni nélküle az életemet, de így nem leszek képes teremteni magamnak egy normális jövőt. Úgy értem, számomra a normális jövő az egyetem, rendes állás, aztán rendes anyagi körülmények megteremtése, majd talán gyerek. Viszont elhagyni azt hiszem nem tudom. Senki máshoz nem tudok fordulni, mint ide. Nincsenek olyan barátaim, akiktől tanácsot kérhetnék, ezért marad egy anonim oldal ismeretlen emberekkel. Ti mit tennétek a helyemben? Csupán ötleteket várok, nem bölcs leosztásokat azért, ahogy most élem az életem. Előre is köszönöm.