Nagy hülyeség elköltözni otthonról? (van hova, van kivel, csak az a baj, hogy még másfél évem vissza van a gimnázium 5 évéből)

Először is tisztáznám, hogy nem azért kérdezek, mert okítást várok. Nem érdekelnek az ilyen ’jó hülye vagy, tanulj inkább’ és hasonló jellegű válaszok! Szeretném ha megértő válaszokat írnátok.

Problémám:

18 éves vagyok, gimibe járok. Ez a 4. évem, de sajnos 5 évesre jelentkeztem így van még vissza bő másfél évem. Több mint három éve vagyok együtt a párommal, akit még nyolcadikos koromban ismertem meg. Kapcsoltunknak egy nagy hátránya van, ez a folytonos búcsúzkodás. Közel 500 km választ el minket, így csak a szüneteket és 2 hetente a hétvégéket tudjuk együtt tölteni. Ezek a búcsúzkodások egyre megviselőbbek számunkra. Próbálkoztunk már egy olyannal, hogy a párom leköltözött a közelembe és így csak 30 km-re lakott, de mivel faluba költözött így csak nagy adósságokba verődtek (ő is és a családja is).

A család összetétele sem egyszerű. Bátyámnak van egy barátnője, akivel utáljuk egymást. Hihetetlenül buta, tapintatlan és teljességgel kibírhatatlan. Minden hétvégét nálunk tölt, úgy viselkedik mint egy kiskirálylány és természetesen akármi történik engem vesznek elő. Véleménye szerint, ő azért nem csinál semmit nálunk mert ő vendég (annak ellenére is, hogy már évek oda ide jár és konkrétan annyit nem képes megtenni, hogy ha bent zabál a szobába, akkor kihozza a tányért. ) Persze az magától értetődő, hogy ha én ezt szóvá teszem, én kapom a szidást és velem kiabálnak.

Barátomnak közel 10 ezer forintba kerül az h minden 2. hétvégén le tudjon jönni, bátyám a barátnőjével minden hétvégén találkozik, de amikor úgy szeretném, hogy egyszer legyenek az ő barátnőjénél, h ne nálunk legyünk olyan soka, akkor jön a válasz, hogy ő azokat a 2. heteket is sokalja.

A helyzetet nehezíti, hogy együtt élünk a nagyszüleimmel. Ők elég idősek és súlyos betegek, így a legnagyobb haszna annak, hogy itthon vagyok az az, hogy édesanyámnak segítek, amiben tudok, hogy így is könnyítsem a helyzetét.

Ha apámnak bármi baja van, ideges, rossz napja volt, azt rajtam tölti ki, konkrétan kérdezek tőle valamit és leordítja a fejem. Ehhez mondjuk hozzá tartozik, hogy nagyon könnyen elsírom magam, nagyon érzékeny vagyok és minden kiabálás megvisel. Ha én csinálok valamit és neki nem tetszik, nem nekem mondja először, hanem anyámnak…. Mindent anyámra terhel, így mindig rajta csattan az ostor. Ez egy ördögi kör….. Senkinek nem jó. Természetesen az a szöveg nálunk is megy, hogy a ’miért?’ kérdésre az a válasz, hogy ’mert csak ’ vagy ’mert én azt mondtam’ …..

Összefoglalva, itthon folyamatos a feszültség, a vita. Úgy érzem, hogy akire szükségem lenne, nem lehet mellettem. Úgy érzem, hogy ő az egyetlen támaszom és hogy szükségem van rá. Itthon, a négy fal között a családommal, úgy érzem, hogy bedilizek. Úgy érzem, ha elmennék azzal csak anyukámnak okoznék fájdalmat, neki hiányoznék a legjobban ( és persze rendesen kitolnék vele, hogy ráhagynám a házimunkát, a 2 idős és súlyos beteg gondozását plusz a napi 8 óra munkahelyi robotolást).

Nem tudok dönteni…. Teljes mértékben döntésképtelen vagyok. Ha itt hagynám a családom, azt a szüleim a nevelés csődje ként fognák fel. Pedig ez nem így van. És lehet, hogy ezzel a felfogással, nagy gond van (azzal, hogy nem engedem a gyerekemet egyedül élni. miért? MERT!)de ez nem fog változni. Bár a szüleim modernek, fiatalosak de ez a felfogásmód nem megváltoztatható. Inkább csak szeretném úgy élni az életemet, ahogy az nekem jó. Az iskolát így is úgy is befejezném, mellette tehetnék valami szakmát is, ha úgy alakul. A lakás meg adott, mert a barátom szüleinél elférnék még én is.

Őszinte véleményeket, megértő kommenteket várok. Tudom, hogy nem ismeritek a helyzetem, de szerintetek mi a legjobb? És ha úgy alakulna, hogy költözök, hogy közöljem? Hogy készüljek rá?

18/L