Normális az ilyen apa?

Biztos, hogy nem "normális apa", az ilyen, de attól még normális ember lehet, aki szeretné a saját életét élni. És hogy ebbe az életmódba nemigen fér bele a család meg a gyerek, - na, istenem - ilyesmi gyakran megesik. Nehogy azt hidd, hogy a te eseted egyedi.

Esetedben te vagy egyedül a vétlen, akit nem lehet okolni semmiért, de már a gyerekcsináláshoz is két ember kell. Ezen mindenesetre nem árt elgondolkodni, mert ha az apád egy nemtörődöm kalandortípus, aki habzsolva szereti élni az életét, annak az embernek nem szülök gyereket, tehát nem teszem szét a lábam neki, mert a végén én fázok rá.

Nem ítélheted meg az apádat, ha gyakorlatilag 3 éves korod óta nem láttad, hiszen nem is emléxel rá. Nem nevelt téged; kevés emléked lehet róla.

És ha lecsuknák, akkor mi lenne? Jobban szeretnéd? Több jövedelmetek lenne? Vissza tudnád forgatni az idő kerekét, és eltörölni az elmúlt 12 évet?

Semmit sem tudsz róla - kivéve amit édesanyád sugalmaz -, mégis elítéled. Az ismeretséged mindössze édesanyád véleményét tükrözi, akire nem lehet azt mondani, hogy elfogulatlanul és objektívan ítéli meg a dolgot.

"Hova fordulhatnánk, mit tehetnénk?"

Több válaszoló is jól megfogta a lényeget. (Jól le is pontozták Őket. Sebaj, majd osztozom a sorsukban!) :)

Apád olyan, amilyen. Anyád nem kedveli, amit meg lehet érteni. De erről nem apád tehet, hanem anyád, aki másképp képzelte el az életét, majd, amikor benézett a valóság az ablakon, apádat kezdte hibáztatni. Ez jó módszer arra, hogy ártatlannak érezzük magunkat, csakhogy ártatlan ÁLDOZATOK leszünk tőle. Én pl. nem szeretek áldozat lenni.

Minket is elhagyott az apám, anyám utálta is, meg az új feleségét is, engem eléggé apám ellen nevelt stb. Kb. tudom, miről beszélek. Most múltam 41, most kezd rendeződni a viszonyom apámmal, akit egy 15 éves periódus alatt alatt 1x láttam. Mostanában már gyakrabban. Ma már el tudom fogadni, hogy ő olyan, amilyen, nem egy ideális apa, nem szereti már anyámat, én sem kapok tőle sok mindent, de már nem is hiányzik. Felnőttem e nélkül is, ember lett belőlem, megállok a lábamon. ("Erőt kértem az úrtól és Ő nehézségeket küldött, amiken megedződtem.") ;)

Tehát mit tehetsz? ABBAHAGYOD a siránkozást. Ez egy jó módszer. ABBAHAGYOD a mások életében való vájkálást. (Kit érdekel, hogy hol nyaral apád családja? Lehet, hogy Ők sem adnak pénzt a saját fiuknak, attól lett ilyen.) KONCENTRÁLJ magadra, és arra, hogyan mássz(atok) ki a pocsolyából! Attól, hogy apádat börtönbe csukatnád, nem oldódna meg semmi, csak neki is rossz lenne. Jut eszembe! A gyűlölködést is sürgősen HAGYD ABBA! Csak ártasz vele saját magadnak. Azt, akit meg gyűlölsz, rohadtul nem érdekli. Ez így működik a valóságban. (Persze a gyerekek, meg a gyermeki lelkű felnőttek higgyenek csak nyugodtan a felsőbb igazságszolgáltatásban, ha jól esik. Ő dolguk. Én pszichológiai oldalról közelítem meg most a kérdést. Onnan nézve tapasztalati tény, hogy a gyűlölködés a gyűlölködőnek árt.)

Összefoglalva: "Segíts magadon, Isten is megsegít!" Ne csodát várj, megoldást keress! Te magad! Ha már más nem képes rá körülötted. (Anyádat se kezdd el hibáztatni, az sem jó megoldás. Ha felmerült volna benned, rögtön felejtsd el!) Mindjárt felnőtt leszel. Már nem halsz bele, ha eddig életben maradtál. És ne tedd tönkre a saját gyerekkorodat azzal, hogy azt mondod, valaki más tönkre teszi azt. Ez a legnagyobb hülyeség, amit tehetsz. De persze a Te életed, a Te dolgod. Csak azért mondtam el mindezt, mert Te kérdezted. :P

Valószínűleg a környezetedben élők (Juliska néni a szomszédban) ugyanolyan objektíven meg tudják ítélni, hogy milyen egy általuk csak látásból ismert ember, mint édesanyád. Tán a környezetedben élők is együtt éltek vele, hogy ismerhetnék?! Ez ad abszurdum!

És most lehet lepontozni.