"Ennyiért nem válik az ember" - anyám szerint. Ez az általános felfogás? Lépnétek?

39-es!

Ne gondold. Apám sem volt tiszta, alig vártam, hogy eljöjjek otthonról, pedig mindenem megvolt. Össze is vesztünk amiért 19 évesen leléptem, megmondtam hogy miért. Tanulás mellett dolgoztam, alig maradt pénzem. De kiegyensúlyozottabb voltam, ezáltal boldogabb.

Minden attól függ milyen beállítottságú az ember, mi a fontos neki. Ha a kérdezőnek (nekem is) az a fontos, hogy béke legyen, szeretet, törődés, akkor boldogabb lesz úgy. Lesznek más gondjai ugyan, de nem összehasonlítható a kettő.

Ha te (mások) nem így érzel/gondolkodol nem fogod megérteni :) Egyik sem jó vagy rossz. Egyszerűen mások vagyunk.

Kiskoromban apám nem nagyon tudott mit kezdeni velem, meg úgy nagyjából sosem, anyukám mondta, hogy a fasza ki volt tőle, mikor a gyerekes hülyeségeimet akartam apám eljátszani, ő meg kiakadt, hogy ne nézze őt hülyének a gyerek. Nem nagyon emlékszem, hogy apám bármikor játszott volna velem. Azt élvezte, hogy lök a hintában az udvaron, vagy a motoron visz körbe-körbe, bár szerintem a motort magában is élvezte. :D Sőt én még kaptam is tőle, ha hisztiztem, hogy nem kérem a levest, vagy akármi miatt. Egyszer valamiért rámordított, hogy még csak 14 éves vagy!! Én meg visszakiabáltam, hogy kösz múlt héten voltam 16!

De IMÁDOM apámat, imádtam, hogy ott van, attól tudtam, hogy szeret és most is tudom, hogy szeret.

Nálunk is mindig ő keresett jól, és ha ebből a szempontból is nézem, nagyon jó volt kényelmesen felnőni, nagy házban, kocsival hoztak ide-oda, ruha kellett volt, játék kellett volt, táborba akartam menni volt rá stb.

Mégegyszer elmondom IMÁDOM apámat, és baromi rossz lett volna nélküle. Pedig ő is ilyen, még most is, ha átmegyek hozzájuk, ha beszélgetek anyukámmal, vagy röhögök nagyokat, akkor egy csomószor zárja be a nappali ajtót, mert nem hallja a tv-t meg ilyenek. Ez van ilyen. Ilyennek szeretem.

Anyukám mondta régebben, hogy a fodrásza folyton sír neki, hogy mennyire elege van már a férjéből, hogy nem foglalkozik a gyerekkel és majd jól otthagyja, de amúgy ezen kívül semmi baj sincs vele és neki az volt a véleménye, hogy a környezetünkben sok a válás, de a legtöbb új kapcsolatnál/házasságnál úgysem úgy néznek az új gyerekekre, mint a sajátra. Az a lehető legritkább. De pl. ha otthon valami veszekedés, meg balhé volt és apám megtudott volna folytani, hogy milyen bunkó és szemtelen vagyok, akkor anyám csak annyit mondott, hogy Istenem István, kiköpött olyan mint te, mit csodálkozol, hogy ezt csinálja? Aztán már egyből meglágyult a szíve és vigyorgott, hát persze, az én lányom, tiszta apja.

Egyébként nekem ettől függetlenül voltak élményeim, hiszem anyám sem arra építkezett, hogy majd valahogy apámat ráveszi, volt, hogy ketten mentünk nyaralni, meg vitt ő ide-oda apa nélkül is, ha úgy volt. Amikor meg nagyobb lettem 10-12 éves, akkor apa megtanított a hobbijára, meg később pl. volt olyan hogy ő festette be a hajam, meg a munkájából kifolyólag a mateknak van olyan része, amit nap mint nap használ, de nekem kínai volt, vagy pl. ami idegen nyelvet beszélt, arra elkezdett megtanítani, és mikor középiskolában bejött a másodnyelv, akkor marhabüszke voltam rá, én ezt már tudom, mert apa tanította.

De soha nem vett részt egy szülőin sem, szerintem csak annyit tudott, hogy hova járok, de hogy melyik csoport/osztály meg ilyenek, arról fogalma sem lehetett. De pl. ha arról lett volna szó, hogy valakire asztalt kell borítani, akkor biztos egyből ott lett volna bent, mert az ő gyerekével senki se szórakozzon.

Nagyon szeret, én tudom, de normálisan se mondta ezt sose, csak úgy, hogy kapok valamit és vigyorog, hogy apád szeret téged, te meg le se szarod.

Lehet valakinek ez gáz, meg az én férjem más típus, ő felkelős, pelenkázós, rajzolni tanítós stb. de én azt mondom, hogy én imádtam, és imádom apukámat, pedig ő távolról sem ilyen volt, és szar lett volna, ha nincs ott.

Szeintem minden ember legfontosabb kötelessége az hogy boldog legyen.

Csak azért mert van x gyermekesd még nem kell végigszenvedni az életed. Az hogy boldog emberek lesznek-e (sajnos) nem a szülőkön, hanem majd rajtuk fog múlni, senki és semmi máson.

Egy esélyt a "régi szép" idők emlékére azért adnék neki a helyedben.

Amire szüksége(d) lenne az az, hogy változzon, fejlődjön sokat ő is. Közös hobbi(k), tánc, sport vagy bármi.

Hétvégi programok családdal és kettesben is.

Ha megérti és sikerül felfognia is hogy végleg elveszíthet titeket, adsz neki időt hogy az egója "csakazértse" alapkésztetését legyűrje egy boldogabb élet reményében akkor még meg is javulhat szerintem a kapcsolat.

Kapcsolaterősítő hétvégi welness is jót tehet...

Ha pedig az unalmas és szürke, kietlen, sivár virtuális világot választja mégiscsak a valódi színes helyett hát lépj tovább mert ennyi erővel egy mikróval is élhetnél.

De ahogy leírtad, nagyon megérdemel egy esélyt, hisz sokat dolgozott értetek, persze ez még nem jogosítja fel őt arra hogy a maga sivárságával boldogtalanná tegye a környezetét is.

Megértelek. Én egyedül vállaltam és egyedül nevelem azóta is az 5 és fél évesemet. Piszok nehéz és fárasztó, DE minden percét kiélvezhetem. Csak neki élhetek és látom, hogy ennek van értelme. A gyerekre nézve tudom, hogy van értelme minden egyes játékkal, mondókázással töltött percnek.

Ha olyan férfi lenne mellettem, aki ezt az örömöt nem érezné, ha nem lenne benne társam, azt el nem bírnám viselni.

Legyetek boldogok!

Szerintem meg el lehet válni, nem dől össze a világ, a gyereknek sem lesz semmi baja. Anyukám is elvált az első férjétől, bátyám kicsi volt. Nem verte, nem ivott, de ő is háztartási alkalmazottnak nézte, nem értékelte, mindent leszólt. Apukámmal 5 év után ismerkedtek meg. Voltak hullámvölgyek a kapcsolatukban, de megvolt a tisztelet, apukám jó apa. Bátyámat is elfogadta, szereti. Többet foglalkozott vele mint a saját apja. Többször beszélgettünk erről anyukámmal. Elmondta hogy nehéz döntés volt, félt, hogy a bátyámnak jót tesz e. De döntött lépett. Arról is beszéltünk már kamaszkoromban, hogy egy kapcsolatban nem minden rózsaszín, vannak gondok, meg kell tanulni kezelni, dolgozni rajta, de csak két együttműködő féllel van értelme. Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük, megalkudjunk. Mi ezt tanultuk.

Szomszéd (45 éves) is elvált, 22 éves most a fia, egyedül van, de bevallása szerint boldog. A srác is.