Egy 20 éves lánynak 'engedélyt' kell kérnie szüleitől, hogy elmehessen ide-oda?

Én 24 éves koromig laktam a szüleimnél.

Mikor már egyetemre jártam, nem kellett engedélyt kérnem, de mindig meg kellett mondanom, hogy hová megyek, kivel, és mikor jövök haza; a vége felé már elég volt csak azt, hogy mikor jövök. Ha elmentem nyaralni, minden nap életjelt kellett adnom magamról.

Ez persze kényelmetlen egy kicsit, de előfordult, hogy ők nem jöttek haza, és olyankor én is aggódtam. (Mobiljuk nem volt, nem tudtam felhívni őket.) És akkor megértettem, hogy ez nem b*sztatás :)

én 23 vagyok, már külön élek kb 2 éve, de nagyjából 16 éves korom óta mászkálhattam ahova akartam, szerencsére a szüleim elég hamar értelmes emberként kezeltek (a kulcs az volt szerintem, hogy elejétől fogva beszéltem velük napi rendszerességgel, nem zárkóztam el tőlük teljesen, mint sok fiatal hogy hazamegy egyből be a szobába, ajtó be, stb, aztán így azért le tudták szűrni hogy látom a világot meg ilyenek). előtte nekem is voltak gázok hogy nem mehetek ide nem mehetek oda, aztán az első nagyobb kimaradásom után, mikor látták hogy semmi bajom nem lett amitől fostak, onnantól megbíztak bennem. a helyzet az volt csak, amit itt is mondtak többen, hogy tudjanak róla merre leszek, és mikor jövök haza. ha meg változott a dolog, felhívtam őket hogy nem gond e ha később jönnék.

tudom nem mindenkinek ilyen megértőek a szülei, de a kommunikáció sok mindent megold!!

Érdekes helyzet. Érthető a szülői aggódás és az általa szült logika, hogy védeni akarják a gyereküket.

DE! Egy 19-20 éves ember már nem gyerek. Az erősen fogott és számon kért emberek szüleitől megkérdeznék pár dolgot. Pl. "Miért nem bíznak a saját nevelésük eredményében, egy 20 éves emberben annyira, hogy ne kisgyerekként kezeljék és irányítsák?", vagy "Nem tudják, hogy adott számú hibát az életében mindenkinek el kell követnie és jobb előbb, mint később, hogy hamarabb felnőjön?", vagy "Egyáltalán, mikor és hogyan szeretnék, hogy felnőjön, ha sohasem engedik el a kezét, még ha kéri se?", illetve "Úgy gondolják tényleg, hogy egyszer ezt meg fogja érteni a gyerekük és hálás lesz érte?" A 60-as években rengeteg nőnek romlott meg valamilyen szinten a kapcsolata a szüleivel, csak mert az 1920-as években született szüleik képtelenek voltak elszakadni a saját világuktól és erkölcsiségüktől és egy modernebbé váló világban nem tudták elfogadni a lányaik szabadabb életmódját és hatalmas veszekedések, éjszaka hazaérő lányok megpofozása és hasonlók voltak műsoron...

A Nemo nyomában című rajzfilmben mondja az eltűnt Nemo apja egy másik halnak, hogy "Eltűnt és most ki tudja mi van vele, pedig megígértem neki, hogy nem hagyom, hogy bármi is történjen vele!" Mire a másik hal, azt mondja, hogy "Az nem jó! Ha nem hagyod, hogy bármi is történjen vele, akkor nem történik vele semmi..."

Tudom, hogy sok rossz dolog történhet egy emberrel és egy szülő szeretné ezektől megóvni a gyerekét, de annál rosszabb hosszú távon nem történhet senkivel, minthogy nem hagyják, hogy bármi is történjen vele.

A rossz és a jó döntéseink és a rossz és a jó tapasztalataink együtt tesznek azzá minket, akik vagyunk.

Logikátlan dolog a rossztól való féltés nevében a jó lehetőségétől is elzárni valakit.

Az pedig hamis logika, hogy amíg a szülő tartja el... Ki a fene tartaná el? Az eltartás még nem ok rá, hogy minden más vonalon is függő helyzetben tartsák! Meg nem is használnak a gyereküknek, mert egy folyamatosan ellenőrzött és függő helyzetben tartott ember hogyan váljon független és szuverén felnőtté?

Plusz az állandó ellenőrzés és bizalmatlanság szüli meg a képmutatást és a hazugságot, mert az ellenőrzött valahogy megpróbál az ellenőrzőnek minél kisebb teret hagyni. Aztán ha kiderül a szülő által kiváltott hazugság, akkor jön a világvége meg a retorzió és a még szorosabbra vett ellenőrzés, mert a buta szülő azt látja bizonyítva, hogy még keményebbnek kell lenni, mert lám, a gyerek megbízhatatlan! Ördögi kör...

A vége az, hogy sok lány inkább elmenekül egy akármilyen kapcsolatba, házasságba és cseszi el az életét, csak mert menne otthonról... Csodás nevelés, mondhatom!

És aztán, bármilyen is a házassága, a szüleivel csak muszáj kapcsolatot fog tartani, ami után meg jöhet az elhagyott és elhanyagolt szülő siráma mindenki felé, hogy "mi mindent megtettünk érte, felneveltük, taníttattuk - (csak tudnám, hogy mi egyébre számítottak, amikor megszületett, hogy mit kell majd tenni érte?) - és most ez a hála, ránk se nyitja az ajtót!"

Mielőtt bárki is azt írná, hogy de nem lehet csak úgy hagyni menni a gyereket a világba, igen így van. Ápolni kell vele egy bizalmon alapuló kapcsolatot, megbeszélni, hogy aggódnak érte, figyeljen oda arra, hogy mindig tudják körülbelül, hogy merre jár, már csak a saját érdekében is, de ennyi. A többit rá kell bízni arra a húsz év alatt kialakult emberre és egyéniségére és magára a sorsra.

Szerintem az egyáltalán nem gáz, hogy meg kell mondania egy 20 évesnek (vagy idősebbnek), hogy hova megy és körülbelül mikor ér haza. Természetes, hogy a szülő aggódik a gyerekéért, akárhány éves.

Az a gáz, ha ez nem kijelentés szintjén történik, hanem a szülő megvétózhatja. Tehát nem mindegy, hogy a szülőt értesíteni kell, vagy engedélyt kérni tőle.

"elmegyek" vagy "elmehetek?" - nem mindegy.

Mondjuk ha egy 20 évesnek a szülők meg tudnak tiltani dolgokat, az a "gyerek" hibája is, miért nem áll a sarkára? Én valahogy nem sajnálom azokat, akiket 20 éves létükre így meg tudnak félemlíteni- Mivel is? Rákiabálnak? Jaj istenem, egyem a szívét. Ha én akarok menni valahova, úgyse tart vissza senki.

A szülő is feladja a korlátozást egy idő után, ha látja, hogy úgyse megy. (Ezt most nem azért írom, hogy 14 évesek önállósítsák magukat, most 20 éves emberekről beszélünk!) Főleg ha a "gyerek" fel tud mutatni tanulményi eredményt és/vagy munkát, akkor aztán kijár neki a bulizás is. Az egy dolog, hogy otthon lakik, valószínűleg nem jókedvében. Mikor bulizzon, 40 éves korában?

Nem normális, én nemtartom annak de lehet csak azért mert ebben a helyzetben vagyok. Nem fogadom el válasznak és egyenesen falra mászok attól ha valaki azzal jön hogy azért van mert féltenek.

Ahogy idősebb elszek apukám egyre görcsösebben ragaszkodik hozzám és próbál korlátozni. Nagyon rosszul lesz ha egyszer elköltözöm itthonról pedig megteszem mert célom az önálló élet.

Legjobban az zavar hogy kivülállónak nem mondhatom el a panaszaim mert ugyan megosztanám valakivel de aki nincs benne nem érti.

Még 18 vagyok de nem érzem úgy hogy két év múlva több szabad teret kapok majd.

Jesszusom, állj már a sarkadra! Én is húsz éves vagyok, elköltöztem már 2 éve otthonról, estin csinálom a fősulit, hogy mellette dolgozhassak, és gyűjtögethessek a saját otthonra. Mikor diplomám lesz, már nézegethetem a lakásokat. Nem vagyok egyedül, nagyon sokan így csinálják. Meríts erőt a mi példánkból, nem vagy gyerek, egy felnőtt nő vagy, renegeteg értékkel, és ha még kérsz is pénzt tőlük, ezt nekik is látniuk kell...

Ha felnőttként viselkedsz, felelősségteljesen gondolkodsz (amit nem kétlek), ők is így kezelnek majd idővel... csak néha fel kell nyitniuk a szemüket, hogy nem anyuci kislánya vagy... sok sikert hozzá, és minden jót... :))

Szerintem nem egészséges, ha egy 20 éves ember nyakára ilyen szinten rámásznak a szülei. Az nem lehet kifogás, hogy ők tartják el: szerintem ez nem más, mint zsarnokoskodás. Be is tett volna nekem, ha 20 évesen az anyám még beleszólt volna ilyenekbe... 18 éves koromig voltak ilyen kirohanásai, aztán érettségi után szépen elköltöztem otthonról, és a saját lábamra álltam egyetem mellett. Anyám semmiben sem támogatott, mégis túléltem valahogy...

Egy 20 éves ember már nem gyerek, szerintem senkinek sincs szüksége arra, hogy a szülei ugráltassák.