Van itt olyan, aki még a szüleitől sem kapott szeretetet?

Én nem kaptam a szüleimtől semmit, még szeretet sem.De mástól igen.A nagyim nevelt, ő elárasztott a szeretetével.Szerintem jó ember vagyok.Családanya, imádom a fiamat, a férjemet, van házunk, munkánk, mi kellene még?Miért, te milyen ember vagy?Senkitől sem kaptál szeretetet?

Megöltem a szüleimet de vegyétek figyelembe hogy apátlan anyátlan árva vagyok.

A szüleimtől nem, még a családomtól sem nagyon, de legalább voltak barátaim. Azt hiszem, ez mentett meg.

Soha nem éreztem, hogy szerettek volna. Nem érdekeltem őket. Fölnőttem mellettük, anélkül, hogy észrevettek volna. Egyáltalán nem szerettek, nem törődtek velem. Egyszer elestem, percekig nem emlékeztem a nevemre miután hazamentem, két hétig hasogatott a fejem. A szüleimet nem érdekelte. Ma sem értem, hogy miért nem vittek orvoshoz. Nem vertek, nem veszekedtek, soha nem dicsértek meg. Sokáig szorongós voltam. Gyerekként kevés barátom volt. Már 10 évesen bagóztam, 12 évesen megpróbáltam öngyilkos lenni, 15 évesen kezdtem dolgozni. Nagyobbként féltem kapcsolatokat kezdeményezni, s ha valaki kezdeményezett azt hittem csak cikiz, bánt, de soha nem gondoltam, hogy tényleg érdeklem. Mindig azt gondolta, hogy engem senki sem szeret, s ha tehetik kinevetnek. (otthon gyerekkoromban gyakran kinevettek, ill. tettek nevetségessé törődésük ez egy dologban nyilvánult meg) Magányos voltam. Próbáltam elfogadni és még élvezni is, hogy bizonyos értelemben egyedül vagyok. Teremtettem fantázia világot, írtam, sokat olvastam. Aztán egyszer, sok évnyi magány után megismertem a férjem. Évekig barátok voltunk, majd szerelem lett. Először éreztem azt, hogy fontos vagyok, hogy engem is lehet szeretni. Önmagamért. Immár tizenöt éve, hogy együtt vagyunk. Amikor első gyermekemet vártam a világ kinyílt előttem. Ma már vannak barátaim, boldog vagyok, három tüneményes gyermekem van. Szerencsés vagyok, mert megtanultam értékelni a szeretetet, azt, hogy mennyire nem mindennapi és természetes, hogy van. A múlt azért még kísért. Meg kellett tanulnom gyereket nevelni. Nevelni és nem csak szeretni őket. Mert honnan tudná az ember, hogy a gyereknek minden este mese kell, ha a környezetében soha senki nem mesélt. Ami másoknak természetes, nekem tanulni kellett. Felnőttként tanultam gyerekverseket, mondókákat, mert nem ismertem csak azokat amiket iskolában tanultam. Ma már persze könnyebb jön, belülről. Viszont még mindig sok tanulni valóm van.

fateromtól szeretetet soha nem kaptam. csak rosszat. elég nehéz természetem lett...