Van olyan szülő, aki megbánta, hogy gyereket vállalt?

2,5 éves a kislányunk, nagyon jó fej, szeret minket szórakoztatni, sok örömet okoz, sok szeretet ad, és még sorolhatnám!! :) Imádjuk!!

Vannak mélypontok, ami természetes, ezt tudtuk is. Soha nem bántuk meg, hogy vállaltuk, de az igaz, hogy Én szoktam a "régi" életünkön merengeni.. mert jó nosztalgiázni, néha elgondolkodom, vajon milyen lenne az életünk nélküle? Hol tartanánk?

Persze, amikor látom, hogy mások elmennek wellness hétvégére a 4 napos ünnepen, és Nekünk nem jut rá, mert a bölcsibe kell ezt-azt fizetni, egy halom ruhát kell venni a gyereknek, a rengeteg gyümölcs, a vitaminok, ha beteg minimum 10.000Ft a gyógyszer..

Tudom, ha nem lenne gyerekünk eljutnánk nyaralni, moziba, vacsorázni, tudnánk félretenni.. Így semmi pluszra nem futja! Ennek ellenére nem adnám a kislányom semmiért, és nem bántam meg!! Az életünk teljesebb lett Vele!

Inkább több pénz kellene! :)

Őszinte leszek lepontozhattok,de nem érdekel.

Mikor teherbe estem úgy éreztem itt a vég, 20 éves voltam,mindig rendesen védekeztünk,fene akart ilyen korán gyereket,pont akkor mikor a legjobb időszak volt,szabadság,bulik,főiskola.

De képtelen lettem volna megölni vagy örökbe adni,így megtartottuk.

A terhesség alatt fel sem merült bennem,hogy mekkora kötöttség lesz,voltak terveink,hogy csináljuk,de azért nem minden alakult úgy.Szülés után depressziós lettem,utáltam az egészet,az első 3 hónap nem volt jó,hiába volt mellettem a párom és csináltunk mindent közösen.Sose voltam az otthonülős,lustálkodós fajta,szeretek utazni jönni-menni így ettől is szenvedtem,kb 6 hónapos korától jobb lett a helyzet,de néha még 1 éves korában is eszembe jutott hogy bár később született volna 2-3 évvel.Mert persze így is lehet kikapcsolódni,szórakozni,de azért nem olyan sokat,minden több szervezéssel jár,bevallom őszintén 1 éves kora után alakult ki bennem egy igazi ragaszkodás iránta,jobban kötődtem hozzá.Szeretjük a fiunkat,és párom az egész helyzetet sokkal jobban kezelte,mint én,jobban hozzászokott,egyátalán nem bánta egy percig sem hogy így alakult,ellenben velem aki már rengetegszer kívánta bár nem most hanem évekkel később leszek terhes.Nem a fiam tehet róla,így igyekeztem egy percig sem éreztetni vele a bennem lezajló érzelmi viharokat,lelki gondokat,sokat segített ebben a párom.Gyereket mindig is akartam így úgy gondolom gyerek nélkül nem teljes az élet,csak hát nem most hanem később kellett volna ebbe belefognom.Komoly és felelősségteljes vagyok ha kell,de félig még egy lázadó kamasz vagyok lassan 23 évesen.Nagyon jó dolog,hogy a párom ilyen türelmes velem,és mellettem van.Ennek ellenére nagyon jó szülőknek gondolom magam,bár néha lehetnék türelmesebb.

Kb fél évvel ezelőttig úgy voltam a gyerek kérdéssel, hogy igen, majd egyszer...most tuti megőrülnék tőle stb. stb. Aztán becsúszott egy baba, ami pár hét után el is ment. Azóta tudom, hogy szeretnék gyereket. Milliószor átgondoltam, hogy mennyi lemondással fog járni, mennyi korláttal, mennyi anyagi ráfordítással, de azt hiszem lassan megértem arra, hogy anya legyek. Persze erre sosem lehet felkészülni teljesen, de a hajlandóság már meg van rá. Bár még most is úgy vagyok a gyerekekkel, mint a macskákkal: csak a sajátom szeretem, a másé idegesít.

Bocs az OFF-ért.

24/N

Tényleg hiszti, hogy ne csulázzon a gyerek a buszon, meg ne rugdosson embereket :)

Ahelyett, hogy inkább az anyját bírálnád, aki képtelen megnevelni.

Én is elmerengtem azon néha, hogy milyen volt a gyerek előtt az életem.

Amikor a hasamban volt boldog voltam, alig vártam, hogy megöleljem. Amikor megszületett depressziós lettem, azt gondoltam, hogy ez nem én vagyok, hogy ez nem az én életem, ez nem az én célom...hasfájós volt a drágám, sok álmatlan éjszakánk volt. Nem bírtam idegekkel, a végén napokig oda se mentem az ágyához, a párom vette fel, ő próbálta megnyugtatni, én meg csak ültem a sarokban és bőgtem, azt hittem rossz anya vagyok, mert a saját gyerekemet nem vagyok képes ellátni, megvigasztalni. Borzasztó rossz volt.

Aztán egyik éjjel a párom kidőlt, a szó szoros értelmében szinte álmában odahozta kettőnk közé a picit és bealudt.

Ott volt mellettem (közöttünk) a gyerek és nézett rám a gyönyörű szemeivel,amit pirosra kisírt. A pár hetes csöppség ekkor oda fúrta közel a kis arcát az enyémhez, úgy hogy végül összeért az orrunk. Megszorította az ujjam a csöpp kezével... Éreztem, ahogy remeg a kis teste, ahogy zilál a sírás miatt, ahogy őrülten ver a pici szíve... Na, akkor, ott, valami úgy belém hasított, mint egy vészcsengő, hogy "nőj fel! anya vagy! felelős felnőtt!". Elkezdtem puszilgatni a kis orrát, homlokát, arcát, és simizni a hátát. Elaludt. Én meg sírtam...örömömben. Mert végre megértettem, hogy mi a dolgom, hol a helyem, mi az életem.

Soha nem felejtem el azt az éjszakát. Akkor értettem meg, hogy mi értelme van a gyerekvállalásnak...

Ma már tudom, hogy mielőtt ő megszületett volna üres volt az életünk. Azóta élek igazán, hogy ő velem van.

Szentimentális volnék? Nem hiszem.

Egyszerűen csak "megláttam", "megtaláltam" magam a gyerekem ragyogó szemében. Ez az igazi boldogság. És a legnagyobb ajándék. Ezt SOHA nem lehet megbánni.