Mit csináljak, nem bírom már tovább?

Egy csőd az egész életem.

32 éves nő vagyok. Már gyerekkoromban is kilógtam a sorból, sosem voltam az a bulizós, társasági ember. Volt egy-két barátnőm,de lényegében alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, és ne én legyek az aktuális lúzer. 16 évesen összetalálkoztam egy sráccal, akibe bele is szerettem, később összeházasodtunk. Apósom vett nekünk lakást, volt autónk, bár nem éltünk fényes életet, de jól elvoltunk. Megszületett az első kisfiunk, aztán amikor a második is megszületett, kiderült az elsőről, hogy autista. Teltek az évek, a második fiúcska nagyon okos volt, de nem beszélt, elvittük orvoshoz, kiderült, hogy születéskori oxigénhiány miatt beszédproblémái vannak, és lesznek örökre. Most mindkettő speciális iskolába jár. A nagyobbik fiammal rettentően nehéz, állandóan kiabál, ugrál, rondán beszél, és bántja az öccsét, aki emiatt folyton visít és sír, szóval "ölik egymást" bármit csinálok. Ha ez nem lenne elég, még hozzájön, hogy közben a férjem benőzött, el akar válni. Időközben a lakást elcseréltük egy kis családi házra, aminek így ő a tulajdonosa nagyrészt, enyém csak annyi, amennyi a lakás-ház különbözet fele. Még 1,5 M Ft hitel is van rajta. Most kitalálta (illetve a csaj, aki piszkosul ki akar költözni családi házba a panelból), hogy a nő eladja a lakását, abból kifizet engem, elköltözök a gyerekekkel, a csaj meg odaköltözik hozzá a házba. 7 éven át a gatyánk is ráment, hogy kifizessük a havi törlesztőt, egyik napról a a másikra éltünk, és azt terveztük, ha kifizettünk mindent, akkor felújítjuk a házikónkat, és rendben lesz minden, végre nyugodtan élhetünk. Erre most minden elveszett. A sok szenvedés, nélkülözés értelmetlen volt, álmok, tervek ... vége. A csaj pénzéből még ha ki is fizet engem, akkor is marad annyi, hogy felújítsák a házat. Hát nem őrület??? Már megterveztük (illetve én, papíron, tervező kezébe adva), hogy hogyan lesz a ház megcsinálva, erre idejön ez a liba, és elveszi az életem céljait. Amit a férjem adni akar, abból nem tudnék venni még egy lakást sem, az autista fiam miatt ráadásul egy társasház lakásában élni szinte képtelenség is lenne. Minderre jön még az, hogy a csajnak is van egy autista fia, aki a miénkkel ellentétben egy csendes, visszahúzódó kis csávó, a férjem szerint "ahova leteszed, ottmarad, ezért sokkal könnyebb vele"... mint a sajátjával. Még van egy gyógypedagógiai asszisztens végzettsége is (mármint a csajnak), így "ért a problémás gyerekekhez". Bár a férjem azt mondja, nem akarja elvenni tőlem a gyerekeket, de abból a nőből még azt is kinézem, hogy rábeszéli erre. És akkor simán kitesznek a házból, ők meg élnek majd boldogan. A gyerekekkel egyébként eddig szinte nem is foglalkozott, most, amióta összevesztünk, állandóan ajnározza őket, kinyalja a s..üket is, a gyerekek meg persze élvezik, hogy végre foglalkozik velük az apjuk, és mindig ő a jó, mert "az apa bezzeg megengedi ezt is meg azt is, te meg nem engedsz meg semmit". Félek, hogy teljesen magához édesgeti őket, én meg a gonosz anya leszek, mert nem hagyom őket egész nap a számítógép előtt tombolni, rondán beszélni, rájuk szólok a balhéik miatt, nem adok nekik mindig pizzát, mekis hamburgert, félkész vackokat, amiket imádnak.

A szüleim egy 2 és fél szobás lakásban élnek, esetleg mehetnénk oda lakni, de a beteg fiam miatt szintén nem jó megoldás: nem bírja a zsúfoltságot, ráadásul második emeleti panel, mindenhol szomszéddal, akik már akkor szólnak, ha csak pár órát felmegyünk hozzájuk vendégségbe. Ráadásul itt is van kb. 2 M hitel, eladni és ebből meg az én kifizetésemből lévő pénzből sem tudnánk családi házat venni.

Még egyedül is vagyok, eddig az egyetlen bizalmasom a férjem volt. Mint írtam, nem sok barátom van, azok is vagy boldogan élnek, és max. meghallgatnak, de tanácsot adni nem tudnak, vagy pedig nekik is megvan a maguk baja. A szüleim sem tudnak mit mondani, szeretnének segíteni, de közben érzem, hogy ez már nekik is hatalmas teher.

Most ott tartok, hogy bármit csinálok, azzal csak rontok az amúgy is sz@r helyzetemen, nem látom az alagút végét. 2 és fél hónapja megy ez a hercehurca, fogytam több mint 10 kg-ot, éjszakánként nem alszok, ha sikerül 2-3 órát, akkor is rémálmaim vannak. Az orvos írt fel nyugtatót, de azt sem szedhetem állandóan. Úgy érzem, beleőrülök. Ennyire rossz ember lennék, hogy ez a büntetésem? Teljesen feleslegesnek érzem magam, mindenkinek jobb lenne, ha én nem is lennék. Az egész életemből csak annak örülök, hogy megszülhettem a két gyerekemet, akiket imádok. De már ők is csak megtűrnek maguk mellett. Ezt nem lehet kibírni.

Nem is tudom, miért írtam le ezeket, hisz segíteni ti sem tudtok.

Fogalmam sincs, mi lesz.

Remélem, nincs újjászületés :-)

Köszönöm, ha végigolvastátok.