Mit tennétek ha szellemileg fogyatékos gyereket szülnétek?

Én is úgy vagyok vele, hogy a fogyatékosság súlyosságától függ, hogy mit tennék. Ha olyan súlyos lenne mondjuk, hogy a gyerek pl. gyakorlatilag tudatánál sem lenne, csak vegetálna, akkor én is intézetbe adnám, és látogatnám.

Nem túl közelről, de ismerek egy ilyen családot (illetve csak volt családot), akiknek súlyosan fogyatékos (szellemileg és fizikailag is) gyermekük született, de vállalták a felnevelését, amibe teljesen tönkrementek, súlyosan elszegényedtek, mert az anya nem tudott visszamenni dolgozni, emellett rengeteg pénzbe került a gyermek kezelése, ami ráadásul semmilyen eredményt nem hozott... Azóta elváltak a szülők, az anya a szüleihez költözött, ott neveli a gyereket, de borzasztó, hogy milyen állapotban van, a fia nincs még 10 éves se, de ő mintha legalább 20 évet öregedett volna az elmúlt időszakban, fizikailag és lelkileg is teljesen tönkrement.

Ugyanúgy szeretném, és gondoznám, mint az egészséges gyereket.

Elvégre az én gyerekem!

Soha nem tudnám intézetbe adni, akkor sem, ha arra menne az életem, hogy gondozzam.

Off.:

Édesanyám pont ilyen helyen dolgozik (közép és súlyos testileg, szellemileg sérült gyerekekről van szó), szóval nekem is van egy két tapasztalatom. Nagyon sokat bejártam hétvégén hozzájuk segíteni, mert ketten nem bírták a tizenpár gyereket. Volt ott olyan, hogy orvosi mű hiba, nem engedték elmenni a koraszülött 6 hós babát, anyuka nem vitte idejében a gyereket orvoshoz: pészméker leállt gyerek meg elszállt. Tudok olyanról is aki rózsahimlős lett terhesség alatt, az orvos közölte vele, hogy nem lesz egészséges a gyerek de így is elvállalta...

Nagyon sok az olyan, hogy a szülő nem viszik haza a gyereket hétvégére mert az már luxus és önző módon nekik többet ér a szabadidejük(itt elsősorban nem azokra gondolok, akik hétvégén is dolgoznak, bár olyan is van és minden hétvégén otthon van a gyerek) mint az, hogy a gyerek ne tomboljon, és hogy gondozóknak is legyen egy egy szabad hétvégéjük. Tudom nekik ez a munkájuk. Igen, de ezek a NŐK is (mert a legtöbb nő, aki a 20kg-nál több gyerekeket naponta forgatniuk, etetniük, fürdetniük kell, van amelyik a 100-at közelíti meg) megérdemelnek egy kis időt a családjukkal, és mint tudjuk nem minden munkáltató rugalmas és magasról leejti, hogy kinél milyen ünnep van vagy éppen mikorra tudja összekaparni a családot. Itt édesanyám munkahelyén az igazgatónő, aki a beosztásokat is készíti nincs tudatában annak, hogy kinek hány és mekkora gyermekei vannak.

Az én észrevételem az, hogy sok szülő ilyenkor azt mondja, hogy én nem adom be intézetbe, meg majd vigyázok rá, meg ha be is adom minden hétvégén haza viszem, de a szomorú tény az, hogy nagyon sok ember véleménye megváltozik, mert egy idő után gong és teher lesz az a gyerek egy családban. Bár lehet hogy eleinte tényleg haza viszik őket, de amit én láttam az az, hogy pár hónap vagy év után a gyerek több hétvégét tölt az otthonban, mint otthon. Ennek köszönhetően kezelhetetlenné válnak, tombolnak örjöngenek, neki mennek mindennek és mindenkinek, mert a szülőkkel akar lenni, a megszokott dolgokkal körülvéve. Persze tisztelet a kivételnek, de velük sajnos ritkábban találkozni.

On.:

Szóval, hogy a kérdésre is választ adjak, mindenféleképp vállalnám, mert az abortuszt gyilkosságnak tartom, hiszem már az első pillanatoktól kezdve egy csecsemőről beszélünk, nem pedig magzatról. De akkor megpróbálnék neki olyan életet biztosítani, hogy ne kelljen a családi fészek melegét hiányolnia, azon lennék, hogy az ilyen intézményben dolgozók (nők és anyák) számára én ne okozzak fejfájást, és hogy miattunk, hétvégén egy embernek se keljen dolgoznia.

Tulajdonképpen miért kérdezed?

Ha most 15 évvel fiatalabb lennél, én is írnék mindenfélét, ami épp a témáról az eszembe jutna, gondolom vagy azt, hogy ugyanúgy nevelném mint a többi gyerekemet, vagy azt, hogy intézetbe adnám, attól függően, hogy épp milyen lelkiállapotban vagyok, vagy milyen a mentalitásom.

Sajnos 15 évvel idősebb vagyok, és van egy majdnem 15 éves sérült lányom, mozgásban és szellemileg is fogyatékos.

Erre a kérdésre nem lehet válaszolni! Én sem tudok, pedig nálam jobban senki sem tudná megmondani a helyes választ, de nem lehet.

14 éve őrlődöm, és nem tudok dönteni, és valószínű a halálomig nem is fogok tudni. Ha úgy döntök, hogy intézetbe kerül, akkor megszakad a szívem, ha úgy, hogy marad a családdal, akkor a két testvér és a mi életünk megy tönkre, mit ahogy írták is egy páran. Én próbálok ezzel a dologgal a felszínen lavírozni, de ez nem megoldás, csak elodázom a kérdést. Most heti suliba jár még 2 évig, hétvégente, szünetekben és egész nyáron itthon van, ami azt jelenti, hogy nyaralni nem járunk, mert vele nem megoldható, így a két tesó sem kapja meg amit a többi kortársa igen. Ha intézetbe kerülne, azt a lányom is nehezen viselné, és én sem tudnék a lelkiismeretemmel elszámolni, viszont a családnak jobb lenne.

(Egyszer már elváltam, a harmadik gyerek a második házasságból van)

Szerintem nincs a kérdésedre válasz, én legalább is nem tudok rá válaszolni.

Mi autista kisgyermeket nevelünk, nagyon szeretjük. A szívem megszakadna érte, ha intézetbe kellene adnunk. Mindent megteszünk érte, a fejlesztéséért, a fejlődéséért. Eszembe nem jutna intézetbe adni.

Majd ha olyan 25 éve körüli lesz, akkor keresünk neki lakóotthont, hogy beszokjon, és megszokja az "önálló" életet. Ne legyen neki majdan hatalmas megrázkódtatás, ha mi nem leszünk. Természetesen minden hétvégén hazahozzuk.