Másnak is nehéz a leszakadás a családtól? A sírás kerülget, ha arra gondolok h egyszer el kell menni innen.

Itt fordítva van, szülőket kerülgette a sírás, hogy elköltözök, én mentem boldogan. Pedig szeretem őket, csak ez az élet rendje.

Én 19 évesen költöztem fel a párommal albérletbe, 2010 nyarán. Nehéz volt, anyuval mindketten sírtunk kicsit, de ez van, előbb-utóbb bekövetkezik, mindenki felnő valamikor. Egyébként sose éreztem úgy, hogy vendégként mennék hozzájuk, csak azért, mert én már dolgozom, háztartást vezetek, és máshol lakom. Egyszerűen csak most 2 OTTHONOM van: az albérlet a barátommal és a szülői ház. Attól, hogy elköltöztem, még ugyanúgy a szüleim gyereke vagyok, az öcsém nővére, nem pedig vendég. Ugyanúgy szeretjük egymást, mint eddig, csak épp nem vagyunk állandóan együtt. Engem ez vigasztal.

Nehéz volt, igen. Mondjuk én önszántamból költöztem el, 250 km-re tőlük, csak úgy brahiból, mert önállósodni akartam. 20 éves voltam akkor. Eleinte nagyon nehéz volt, sírtam, hiányoztak, nem tudtam éjszaka aludni, de aztán összeszedtem magam, és talpon maradtam. Mai napig hiányoznak, meg hiányoznak a régi idők, de ez az élet rendje, és amúgyis megkönnyíti a dolgomat az a tudat, hogy bármikor hazamehetnék, ha akarnék. 24/L

En 3 honapja koltoztem el kulfoldre, a ferjemhez,aki idevalosi. Otthon se baratnom senkim, a legszukebb csaladomon kivul(apu,anyu teso). A kapcsolatunk se volt mindig rozsas,mindigis kulfoldre vagytam, viszont 3 honapja csak bogok(azota vagyok kint),anyum szinten,naponta skypeolunk. Lassan kezdem magam osszeszedni,de meg igyis nagyon nehez. Egyebkent en is nehezen viselem a valtozasokat. Olyan "apro" dolgok hianyoznak,mint az agyam, anyum illata, a hazunk illata,probaltam itt is olyan tisztitoszereket venni,hatva visszaadja azt..de semmi.

Én akkor nagyon boldogan mentem, mikor 19 évesen elmentem. Inkább anyámnak volt nehéz, mert egyedül maradt, vagyis szembe kellett néznie azzal, hogy apámmal a kapcsolata már kb. nem is létezik, és ha én nem vagyok otthon, nincs is ami összetartsa. Nekem elszakadásilag az anyagi elszakadás volt baromi nehéz - nem úgy értem, hogy hiányzott a pénzük, mert nem erről van szó, segítettek amíg szükség volt rá, és törekedtem rá, hogy a lehető legkevesebb ideig kelljen segíteniük, a lehető leghamarabb a saját lábamra álltam. De lelkileg átélni azt, hogy elveszik a biztonság, és mostantól saját magadért vagy felelős, és ha valami gondod van, azt csak magadtól kérheted számon, az a nehéz. Nálam az elköltözés még nem járt a biztonság elveszítésével, hiszen akkor még hátra voltak a biztonságos, de ugyanakkor szabad főiskolás évek.

Egy szerető családból kiszakadni mindig nagyon nehéz, mindkét fél részéről. A szülőnek a hatalmas nagy "ŰR",ami marad, pláne hogyha egy gyermekről van szó.A gyermeknek szintén,főleg,ha nagyon jó a kapcsolata a szülővel. A mi fiunk csak azokat a a ruhákat, stb. vitte magával,amit rendszeresen visel. Egyébként egy lakótelepen lakunk és mindennap találkozunk, beszélünk telefonon,azóta van egy kisfiuk is,amikor jönnek az ő szobája úgyanúgy van mint régen, a picurkával mindig ott játszunk,beszélgetünk. De amikor hazamennek és bemegyek a szobájába, akkor minden olyan üres nélküle/nélkülük! Emlékszem,amikor elment az első hét után kitört belőlem az addig magamba folytó sírás, hogy már "két hete,hogy se főzni,se mosni nem kellett rá"Azt az időszakot nagyon-nagyon nehéz átvészelni.Ami kicsit segített lekötni a figyelmem, hogy van a kutyusunk és vele sokat sétáltam, meg hát, hogy róla is gondoskodni kell.Most már újra főzök nekik is a baba miatt,meg jó tudni, hogy fontosak vagyuk nekik és számíthatnak ránk és mi is ők rájuk.De annyi biztos,amikor kirepülnek, VALAHOGY MINDEN MÁS LESZ!Látszik az arcán,hogy már felnőttként szeret, most, hogy nincs velünk talán még jobban látszik rajta, hogy mennyire tiszteli a szüleit!!!!

Konzultáljál pszichológussal, aki segít neked az érzelmi leválásban.