Nem vagyok anyának való! De már késő. Mit lehet tenni?

Sajnos ez nem kor-, hanem emberfüggő. Valakinek nehezebben megy az anyává érés, szerintem ez egyenlő a felnőtté éréssel.

Én 37 éves vagyok, férjem is velünk van (még). 4 hónapos a kislányom. Az első hat hét szörnyű volt, sokszor gondoltam arra, hogy jaj, mit tettem... hogy lehetne ezt visszacsinálni?

Aztán javulgatott folyamatosan a helyzet, egyre jobban szeretem, sőt imádom a lányom, de néha nagyon kiakadok. Nagyon. Olyankor haragszom a világra, a férjemre, hogy nem érti, hogy fel sem fogja. Olyankor sírok, és arra gondolok, hogy nem akarok holnap felkelni.

Olyan, mintha az egész életem eltűnt volna. Van egy nagy sivár űr, aminek a közepén ott ül egy tündöklő hatalmas csillag, a kislányom. De CSAK Ő van.

A férjemmel mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, nem is tudom, hogy én nem tudom őt szeretni, vagy ő engem (teljesen össze vagyok zavarodva), de a szülés óta minden a feje tetejére állt. Rendes ember, nem az a baj, hanem lelkileg nem tettük még rendbe az új szitut, és nem tudjuk, hogy hárman mit tudnánk kezdeni egymással. Szinte egymáshoz sem szólunk, szex nem nagyon (egyik fél sem kívánja a másikat), én igényelném az udvarlást, az elismerést, legalább a felismerést, hogy mennyire el lehet fáradni (mert ezt ugye senki nem tudja elképzelni, aki még nem csinálta).

Nincs türelmem, de nem is annyira a kislányomhoz, hanem a mókuskerékhez, hogy egész nap cumisüvegeket mosok, lehányt ruhát mosok, vasalok, sétálok, takarítok, vizet forralok, sok kis semmiség, de hogy egész nap nem ülök le egy percre sem (oké, most ülök, mert belázadtam), senki nem tud segíteni, ha mégis jön valaki, akkor csak hátráltat, mert nem tudja, mit hogy kell csinálni, és csak traccsolni szeretne velem egész nap, szóval feltart, leszívja a maradék energiámat, idegesít már minden ember. És hogy nem értem hova megy el az idő, hova megy el a pénz, mások hogy csinálják, lesz-e ez valamikor jobb????

A babával maximalista vagyok, egy percre sem szívesen hagyom magára, ha már nyszög, akkor ugrok neki, nem hagyom unatkozni, szomorkodni. A legjobbat akarom neki, de így kap egy kimerült, idegbeteg, zavarodott anyát, tehát tulajdonképpen rosszat teszek. Nem tudom, hogy értik azt, hogy törődjek többet magammal.... Képtelen vagyok erre. Úgy érzem, mindent rosszul csinálok a kapcsolataimban (baba, férj, család, barátok, még magammal is), alkalmatlan vagyok az anyaságra.

Dolgozni mégis jobb volt, mert ott legalább tudtam, mit kell tennem bizonyos szitukban, meg tudtam oldani a problémákat, voltak kollégák, akik így-úgy segítettek, ott lejárt a munkaidő, ott kaptam elismerést.

Tegnap este itt sírtam a férjemnek. Szegényt kiakasztom lassan teljesen, egyelőre tűr, de ez tényleg oda fog vezetni, hogy megelégeli.

A múltkor úgy ordítottam rá, és földhöz vágtam egy csészét (minden különösebb ok nélkül), úgy, hogy fogta a babát, és a baba mindent látott, hogy remélem, elfelejti a kisbabánk. Nagyon ronda lehettem, mint egy démon... Remélem, nem jegyzi meg az arcom.

Most már elmentem pszichiáterhez, mert azt hiszem, ez már a szülés utáni depresszió (attól függetlenül, hogy vannak egész boldog napjaim is), és segítségre van szükségem.

És remélni tudom, hogy én is az a tipusú anya vagyok, aki majd később érik meg erre az egészre.

És remélem, hogy nem meg rá a családi egység, hogy valahogy azt is megtanulom kezelni... de hogyan?

Kedves utolsó nem hasonlíts magad egy 21 éveshez szerintem nem azonos tőröl fakad a problémátok.

Te már elég idős vagy és hozzá szoktál a szabadsághoz, ő meg még fiatal és ráadásul dolgozik a baba mellett.

Szerintem nálad is rendbe jönnek a dolgok csak arra gondolj, hogy anyáink sokkal de sokkal többet kiálltak és mi mégis megszülettünk.

Tehát szerinted az a hátrafelé menés, hogy egyre gyengébbek lesznek a nők, és egyre kevesebbet bírnak.

Ez a haladás szerinted? "de azért ma már haladjunk a korral és ne hártafelé menjünk"

Érdekes a véleményed többi részében jól leírod te is milyen erősek voltak anyáink, nagyanyáink.