Akik egyedül élnek a világban, hogy álltak meg a lábukon?

Mázli kérdése is.

Én a fősuli ideje alatt tanítottam ált.iskolásokat és emellett tanultam, hogy jó ösztöndíjam legyen.

Aztán a suli elvégzése után elhelyezkedtem, és albérletben laktam a barátnőmmel, barátnőimmel (4-en). És még akkor is korrepetáltam könyvitelből, statisztikából, de akkor már fősulisokat. Nagyon jó keresetkiegészítés volt, ritka ebből a tanár, sok diákom volt...

Lakást csak akkor tudtam venni (hitelből), amikor a multinál (ahol dolgoztam) már lehúztam 2 évet (elötte egy másiknál 4-et), és már vezető beosztásban voltam. Persze sokat segített, hogy kaptam céges hitelt, ami beleszámított az önerőbe, de akkor is fel kellett mutatni a vételár 50%-át. Valahogy összejött, és 6 év munka után vettem egy lakást, amit 8 év alatt kifizettem.

Ehhez az kellett, hogy tudjam, jó munkahelyhez sokat kell tanulni, dolgozni, és idővel beérik a gyümölcs. Ja, és amíg fiatal az ember, addig terhelhető.

Nekem ugyan éltek a szüleim és, ha meg lettem volna szorulva akár haza is mehettem volna, de olyan körülmények voltak, hogy én inkább menekültem otthonról 20 évesen. Anyagi támogatásról szó sem lehetett, inkább nekem kellett őket támogatnom, szóval mély levegőt vettem és kiszakadtam a családi fészekből.

Azzal kezdtem, hogy külföldre mentem egy pár évre nyelvet tanulni (nulla nyelvtudással indultam neki), majd mikor hazamentem akkor elkezdtem dolgozni. Nekem eltökélt szándékom volt, hogy én jól fogok élni és jól fogok keresni. Mint ahogy az is, hogy nem fogom magam hagyni kihasználni a munkáltatók álltal. Pont ezért nem voltam hajlandó elvállalni olyan munkát, ahol a körülmények nem voltak megfelelőek. Szerencsére a nyelvtudásom lehetővé tette, hogy diploma nélkül is találjak egyre jobb fizető állásokat, ahol a ranglétrán is lépkedtem felfele. Persze mikor hazamentem, beiratkoztam fősulira és munka mellett párhuzamosan a diplomámat is megszereztem.

Egy idő után ettől függetlenül besokaltam attól, ami otthon volt és visszajöttem Angliába, ahol szintén elértem azt, hogy jól keresek és olyan munkám van, amit szeretek csinálni. De ehhez kitartás kellett és persze elszántság.

Én úgy vagyok vele, hogy habár nehéz körülmények közül indultam, talán pont ez a szerencsém. A hátrányokból én előnyt kovácsoltam. A kitartásomat, az akaraterőmet, az elszántságomat, a csakazértismegmutatom hozzáállásomat mind, mind annak köszönhetem, hogy gyerekként soha nem kaptam meg semmit. Bár ez sem igaz, mert anyám szerett és ezért hálás vagyok és leszek is mindig.

Szerencsére egy idő után (26 éves koromban) a páromat is megtaláltam, akivel most már együtt alakítjuk az életünket. Együtt pedig még többet tudunk elérni mint egyedül.

Én azt javaslom neked, hogy csak fel a fejjel. Ne arra gondolj, hogy mit nem adott meg neked az élet, amit esetleg másnak igen, hanem arra koncentrálj, hogy mi az, amit elérhetsz, amiben jó vagy, amire vágysz. Legyél kitartó és legfőképp merj változtatni, ha szükséges!

Sok boldogságot az életben! (Szerencsét nem kívánok, mert a szerencse önmagában nem elég. Erre már rájöttem. Egy pozitív, boldog hozzáállással mindig szerencsés leszel)

Engem sem tudtak támogatni a szüleim, ill. annyival tudtak segíteni, hogy összespóroltak annyi pénzt, amennyi elég volt egy havi albérleti díjra.

Szerencsére sikerült olyan kiadó szobát találnom, ahol az 1 havi kaució azonnali fizetésétől eltekintettek.

Elég volt pár hónappal később odaadnom két részletben.

Aztán sokat dolgoztam Pesten, másodállásom is volt, így félre tudtam tenni, hogy befizessek egy ügynökséghez, aki külföldi munkára kiközvetített.

Nem mondom, hogy simán, de meg lehet csinálni.

Amikor kitettek otthonról, nem volt érettségim se állásom. Rendesek voltak, közölték zavarom a nevelő apámmal alapított új családot. Szóval adtak 2 hetet, hogy eltünjek.

Amikor kiléptem az ajtón, nem volt se albérletem se stabil állásom.

Viszont volt 2.500 ft kölcsön kapott pénzem egy adag adóságom amibe a szüleim rántottak bele, meg bátorságom, hogy ne akasszam fel magam. :-) Szóval elmentem egy barátomhoz akivel előzőleg lebeszéltem a dolgokat. Kb további egy hét alatt megoldottam az albit és az alatt találtam egy olyan alkalmi munkám amiből kihuztam a hónapot immárom az albérletemben. (Gyakran kellett mennem WC-re az biztos...) Egy év alatt visszaadtam minden tartozást, megcsináltam ami még az érettségihez hiányzott, s persze közben dolgoztam.

Mára pedig saját vállalkozásokon dolgozom.

Az önnálóvá válláson, így vagy úgy de mindenki átesik. Legalább is jobb esetben. Vannak akik azt mondják, nem lehet, mert hogyan ilyen kicsi pénzből, meg nincsen munka meg stb. -.- Valójában csak arról van szó, nem mernek vagy nem hajlandóak az adott feltételek mellett/ellenére neki indulni. Ráadásul ezzel gyakran önmagukat korlátozzák, és még önigazolásokat is tesznek hozzá. Nem nehéz, amikor a mi kultúránkban normális a siránkozás. Van egy mondás: Az akarat képesség. Ha igazán akarod, megoldod ha nem akkor inkább ottthon űlsz. Ennyi.

Pont akkoriban amikor kiraktak otthonról találkoztam egy nagyon idős nővel. Éppen azt nézte milyen károkat okozott a vihar a házában. Lehangoltan mesélt nekem arról,hogy az 1940-es években mennyivel közösség centrikusabbak voltak az emberek és mennyivel nehezebb körülmények között is boldogan éltek. Nem azért mert nem nélkülöztek, hanem mert a boldogságuk nem ezen mulott. Ahogyan azt is mondta, mindig van valahogy. Ne aggódjak a megélhetésem miatt, csak tegyek meg minden tőlem telhetőt.

Na ja, lehet búslakodni, amiért valaki akár kizárólag kenyéren kell hogy éljen. Attól még ez nem ok a nyusziságra. Nagyon sokan vannak akik 50 felett is ilyen szegények. Sajnálatos és szégyenletes dolog. Nem csupán az egyénekre hanem egyaránt a hazánkra nézve is. Ám a fiataloknak nem szabaddna otthonról jelentős támogatást kapni, az oktatáson kívül. Máskülönben soha az életben nem lesz lehetőségük késöbb pedig igényük, hogy önnállóvá váljanak. S ha valakik akkor pont a fiatalok akik képesek az ilyesmit elviselni.

Jó, az én esetem extrém példa s nem kívánom senkinek. Ám gondolom, az otthonról való rendszeres támogatás pár évtizeddel korábban szintén az lett volna. Azóta alaposan eltolódott a mérce.

"ha ő meghal, akkor nincs otthonom."

Miert? Ki örökli a lakást/bérleti jogot, ha nem Te?