Azok, akiket suliba lenéztek, leértékeltek hogyan tudtátok elfeledni? Mennyire változott később ez a dolog?

Általánosban minden rendben volt, de már akkor is elég csöndes típus voltam. Új emberekkel nem barátkoztam könnyen, de akiket ismertem, azokkal nem voltam csendes, nekik megnyíltam.

Aztán átkerültem gimibe, és ott már az első napon elkezdtek cseszegetni. Volt pár srác, akik azt hitték, hogy ők mennyire jól néznek ki, és az esetlen nyomikat, mint amilyen én voltam, csesztetni kell egész évben. Azt vettem észre, hogy nagyon néznek és röhögnek. Aztán jött az első szerelmes levél, persze csak cseszegettek, mert egyébként mondták, hogy milyen ronda vagyok. Elég messze ültem tőlük, és persze órán küldték a levelet, így körbe ment az egész osztályon, és mindenki elolvasta. Rajtam röhögött mindenki. Egyszer szóltam be az egyik srácnak, miután már 2.-ban elegem volt, hogy azzal is csesztetnek, hogy milyen fehér bőröm van. Persze meghallotta a tanár, és még én kaptam lecseszést. Volt egy olyan tanárunk, aki valószínűleg diák korába olyan volt, mint azok ,akik csesztettek. Na ő sokszor szólogatott be nekünk a nyomiknak, ezzel is hergelte a többieket, hogy nála nyugodtan lehet csesztetni minket. Ő is röhögött rajtunk. Az egyik lány rosszabúl járt mint én, őt keményebben bántották mint engem. Volt olyan, hogy lekevert neki az egyik csaj azért, mert ő megvédte magát. Azt csinálták, hogy üvegbe tettek vizet, és kilyukasztották a kupakot, azzal locsoltak minket. A lány pedig kiütötte a kezéből, és ezért még ő kapott verést.

Egyébként nekem azóta van szociális fóbiám. Akkor vettem észre, hogy baj van, mikor a buszra szállás is gondot okozott. Úgy éreztem, és ez most is így van, hogy mindenki engem néz. Boltba járni is utálok. Szóval ha zárt helyre kell mennem emberek közé, az gondot okoz. Ez mind azért van szerintem, mert úgy kezdődött, hogy az osztálytársak is néztek egyfolytában, ezért érzem a mai napig, hogy minden ember engem néz. Mondanom sem kell, hogy ez a betegség mennyire hátráltat a munkában is. Amint megérzem valaki tekintetét, egyből elcseszek mindent. Ezért tök béna is vagyok, mert ugye az embert mindenhol nézik. Főleg melóba. Osztálytalálkozóra nem mentem el. Aki szervezte meg se hívott, az egyik lány szólt, akivel jóban voltam. Két év alatt kibukott az összes ilyen osztálytársam, így a végére már meg is szerettem az iskolát. Egyébként nem hiszem, hogy ha ezeket a kommenteket olvassa egy ilyen diák, akkor majd abba hagyja. Inkább ötleteket szed, hogy miket csináljon.

Én azóta nagyon zárkózottan élek, és nem adom ki magam senkinek. Már nem is foglalkozom ezekkel a sérelmekkel, csak az a baj, hogy amiatt kialakult a fóbiám, és ez hátráltat az élet minden területén. Ügyintézés is pl. Még telefonálni sem tudok, pedig ott nincs is személyes kontaktus.