Vajon mennyit ér egy ember egy olyan családban ahol minden megvan, és mennyi ér egy gyerek aki nem olyan mint mi de szükség van rá?
Barátnőmmel 4 éve vagyunk együtt, én 10 évvel vagyok idősebb nála, eljegyzés előtt állunk, vannak gondok (hol nincsenek), de sajnos vannak olyanok is amiket meg lehetne oldani, de a rokonságával valahogy nem megy a dolog. Leírnám a tényeket, utána teszem fel a kérdésemet.
Barátnőm koraszülött volt,4. gyerekként érkezett, nem
várták. Sírás rívás volt a fogadtatása. De a testévrei meggyőzték az anyját, hogy szülje meg, majd segítenek. Aztán telt múlt az idő, sajnos epilepszia gyanús állapotba került, gyógyszermérgezést kapott, és egyéb bajai is lettek, tehát örültek, hogy életben maradt. Most tanul még és otthon segít szinte mindenben. Olyan dolgokban is ami nem női feladat, nehéz dolgok cipelése, tartása, rámolás pakolás, nélküle egy lépést nem tudnak tenni lassan. Az én helyzetem. Nyugdíjas szülők gyermeke voltam, apám rokkantnyugdíjas volt mikor születtem, és 50 év felett volt már. Anyám volt akkor 24 éves. Sajnos apám olyan helyzetben volt a háború és egyéb okok miatt, hogy szinte semmit nem tudott összehozni. Rokonaim öregek, kihaltak, vagy nagyon messze élnek, és semmi kapcsolat nincs velük, de ők is elég szerencsétlenek. Elvégeztem az iskoláimat 3 technikusit egymás után, mondván biztos helyed lesz valamelyik pesti gyárban, csak tanulj és legyen sok szakképzettséged.10 évem ment erre rá, szakmunkás érettségi, és a 3 technológusi szak. Az utolsó vizsgám előtt apám rosszul lett, és a vizsgák alatt ápolnom kellett, kórházból be, kórházból ki, amit jobban lett máris hazazavarták, pár nap múlva ujra be, majd oprálták a koszorúerét, tágitották. Életmentő műtét volt, kockázatos 82 éves korban, de beleegyeztünk anyámmal. De nem segített, pár hónapos küszködés után az elfekvőben meghalt, kiszáradva, éhenhalva, mert nem akart enni inni, azok meg nem nagyon akarták táplálni, infúziórét is úgy kellett veszekednem velük. Nem sokkal rá, hogy eltemetettem, nagyapám következett. Felhoztuk hozzánk, itt ápoltuk őt is. Vele is ez volt csak tovább. Mindezt úgy, hogy semmi segítséget nem kaptam rokontól, államtól, örökségem nem volt, és a nagy beigért munkát sem kaptam meg, mert azóta változott a helyzet, nem kell már ilyen képzett ember a gyárakba. Olyan munkát kellett keresnem ami mellett tudtam ápolni apámat és nagyapámat. Rászmunkaidős operátor vagyok. És így találkoztam barátnőmel. Eddig szép igaz?
Az ő rokonsága kiemelkedően szerencsés, viszonylag
minimális energiával tanulással olyan sokat értek el amire másoknak egy élet is kevés. Az összes rokona kezén (sok-sok) milliók futnak át évente. De sajnos a péjz imádat miatt emberi kapcsolatokban nem túl járatosak, csak a rosszindulatú pletyka, mások kibeszélése a téma ha összejön a család. Én és barátnőm nagyon kilógunk ebből, idegenek vagyunk ott ahol családtagnak kéne lennünk. Sokszor megpróbáltam elmondani miért tartok ott ahol tartok, és miért nem tudok előrébb jutni. Nulla örökséggel, (sőt anyám adósságokat is felhalmozott) nulla rokoni segítséggel, és 5 évbe annyi bajjal ami másnak 30 év alatt sincs nem lehet a mai (és semmilyen) világban boldogulni egyedül segítség nélkül. De nem akarták meghallgatni nagyon, szemembe nem mondnak semmit, de hátam mögött azért megvan a rossz vélemény, meg a sirás, hogy jaj mi lesz veletek, . Ők egyelőre nem mutatnak semmi segítő szándékot, milliós kocsikkal jönnek a rokonai, és jajgatnak, hogy mi lesz veletek, meg a szüleivel, a saját édes testvérei is csak azt hangoztatják, hogy dolgozzon suli mellett is. De tudják, hogy nem bírná, az anyja is tudja, aki ennyire rossz egészségnek örvendett, és most is azért, azt nem lehet terhelni, főleg egy olyan családban ahol milliók mennenk el a semmire, de a saját húgukra nincs még 50 ezer ft sem. Persze, dolgozni kell, meg magunknak kell megteremteni az életet, de nem segítség nélkül. Olyan ember nincs aki csakis egyedül ért el mindent, alap, támogatás nélkül. Mindenki függ valakitől, valamitől, a "csak a saját magam erejéből értem el mindent" nem igaz. Valami belátás azért csak jár. Valami kis mentség? Nem leeht midenki csak lusta, munkakerülő aki nem kares havi 400k-t. Amikor megemlítettem, hogy majd odaköltöznék ha anyám meghal valamikor, mert igy mindenkinek könnyebb, csak hallgattak, és nézték a tv-t. Aztán másnap mondja az apja, hogy jöhetsz, mert sokat kell pakolni és nem bírom. Ennyi? Ennyi lennék? A barátnőm is csak ennyi? Pakológép, meg cipekedő masina? És őt is szídják, hogy nem segít, nem dolgozik. Hogy? Sulira elmegy a fél nap, onnan rohannjon munkába, aztán essen haza 23 órára, aztán ha van egy kis szabadideje pakolja a sok nehéz cuccot ami a hát körül van, mert ha van valami mindig ő az első akit leparancsolnak, pedig van pár szomszéd aki ráér, és semmit nem csinál egész nap, sőt pár még fel is ajánlotta, hogy ne a lánya cipelje már azt, majd segítek. De ők maguktól senkit, ekkora szégyen kérni segítséget attól aki úgyis adna, és inkább a koraszülött, epilepsziás beteges lányomat gyötröm? És még mondják, hogy nem segít semmit, ha meg visszavág, hogy ezeket ki csinálja akkor? A válasz: még szép, hogy segítesz ezekben. Akkor most mégis segít? Ez az ellentmondás kiséri az egész családját. Rengeteg pénz, semmi empátia, szeretet. Nem lehet mindent lezárni azzal, hogy más is dolgozik suli mellett. Az nem volt olyan állapotban mit ő. Mérlegelni kéne, és a szívre lélekre hallgatni, nem csak a racionális énjükre. Ők szerencsések voltak, minden sikerül, mi nekünk semmi, és nem azért mert mi nem akartuk, én sem akartam, hogy apámnak ne legyen semmije, hogy idős korban legyen apa, ő se akart kora szülött lenni. Ha már nem vigyáztak, és azt mondták, hogy tartsd meg segítünk hát tegyék. Most kell a segítéség, nem kiskorban, babák vásárlásával. A kérdés. Ezek ismeretében mit kéne tenni? . Beszélni velük nem lehet. Próbáltam többször is, elterelték a témát. De már számítanak ránk, nekünk van már kötelességünk feléjük, de nekik mi lenne felénk? Mert az, hogy etették, itatták ruházták az alap. De a sulija kifizetése is "hatalmas érvágás" nekik, pedig a több gyerekre semmit nem kellett költeni, nem is végeztek el semmi komolyabb sulit, csak a szerencse tette őket oda ahol vannak. Az, hogy éltek vele még nem érdem, és nem emeli őket senki felé. Ha 40 év kőkemény munkája állna mögöttük, akkor sem lenne jogos ez a kihasználás, és érzelmetlenség. De egy ilyen család ne olyan okokkal szívja a beteges testvére vérét, hogy mi lesz anyuékkal ha nem dolgozol suli mellett? Nem irigylek semmit tőlük, mert a lélek a szív nem vehető meg, és nem szerencse dolga. Szeretjük egymást és bizakodva várjuk a jövőt. De a segítséget is várjuk, mert mi nem nulláról inultunk mint sokan, hanem minuszból, és ahhoz kellett a sok energia eddig, hogy elérjük a nullát. De a továbblépéshez kell a segítségük. Van-e esély a változásra? Mit kéne még nekünk megtenni? Beszélni nem lehet, mert tudják mi van velem, de nem érdekli őket. A saját lányukat is ismerik, tudják, hogy nőtt fel, ennek ellenére mégis ezt teszik vele. Nem hülye emberek. Tehát tisztában kell legyenek azzal, hogy ez nem túl jó igy. De önzők sajnos. A barátnőm nem bulizik, nem jár sehova, én is oda járok évek óta, segítek amiben tudok helyette. De nem érdemlünk meg legalább egy esélyt, hogy igazán elfogadják mi miért van igy velünk? Ezek olyan témák amiket nem lehet egyfolytában nyüstölni, mert kényesek, sokszor kezdtem bele, de nem jutottam a végére, mert jött egy pletyka ami fontosabb volt mit az életem.
Hát most mit tegyek? Én csak ilyen primitív bunkó vagyok...
Mert nyilván ez egy súlyos hiba volt, hogy valahogy ki akartam fejezni, azt, hogy az illető fórumozó kicsit elvetette a sulykot. Ha te írtad ezt akkor te se engedj meg magadnak olyan megjegyzéseket mint ő, ha meg nem te írtad, akkor az ő kijelentéseinél is hőbörögj.
Én vagyok az észosztó:)
Asszem kicsit-nagyon félreértettetek. Leírtam már egyszer de leírom most is, hogy én NEM a kérdező barátnőjének a szüleinek a pártján állok. Szó sincs ilyesmiről. Elítélem azt a fajta viselkedésmódot amik ők tanúsítanak. Ha lenne gyermekem azon lennék, hogy minél többet tudjak segíteni neki. Ez természetes. Ebből a szempontból sajnálom kérdezőéket.
De elmondom én hogyan értettem a dolgokat... A kérdező és barátnője szeretne önálló anyóspajtáséktól mentes életet kezdeni és úgy gondolja, hogy megilletné őket némi támogatás azért cserébe amit ők adnak. Eddig talán még rendben is van. Csakhogy a leírás alapján anyóspajtáséknak eszük ágában sincs egy fityinggel sem támogatni kérdezőéket. És a lényeg!!!! Amit én ebből az egészből ki akarok hozni: Ha látom azt, hogy valahol nem szívesen látott vendég vagyok...ha látom azt, hogy nekem nem akarnak segíteni, mert nem veszik észre magukat, akkor nem járatom tovább a szám...nem várok a sültgalambra, hátha anyósék egy isteni sugallat keretein belül meggondolják magukat, hanem továbbállok. Nem csinálok hülyét magamból. Én azt nem értem, hogy kérdezőék miért vannak még mindig ott??? Mire várnak??? Nem kapnak segítséget ha a fejük tetejére állnak se!!
Én ha nem kapok segítséget onnan, ahonnan várok, akkor továbbállok.
Nincs félreértés, értem én ezt. sőt, én magam is így gondolom. De azért van még más tényező is. Ők számítanak ránk. A barátnő meg sose értették meg, de ő szomjazik arra,hogy kicsit elismerjék, kicsit szeressék, vagy legalább fontos legyen otthon. Ezért teszi amit tesz, erőn felül teljesítve. Ebben van köztünk vita,hogy nem kéne hagynia a fizikai kihasználást. De ő csinálja, hogy hátha lesz ettől valami változás. sajnos nem sok...Tehát ő szereti a szüleit, de neki illik is, nekem már nem annyira, én tudok objektíven véleményt formálni rólunk, ő talán nem. Tehát bonyolultabb a helyzet azért, és lehet,hogy idővel valóban segítenek,és most csak altatnak minket,hogy meddig bírjuk így, és kitartunk-e, de ha igy van engem ne tesztelgessenek...álljanak elő a farbával, mondják a szemembe mit akarnak, vállalják a vitát. De nem vállalják, mert lehet olyat mondok amit nem tudnak megcáfolni, és a végén igazunk lesz...az pedig rémes lenne nekik, hogy a sok kárálásuk nem volt annyira megalapozott, tehát jobb így nekik hallgatva, nem tiszta lappal. Én meg sokadszorra nem kezdek bele ugyanabba..elég kínos egyszer is lemondani azt ami velem történik, még úgy is ha érdekli a másikat,hát még így...
De ők egyszer azt mondják nem kellünk ide, nem akarják, hogy maradjunk, máskor meg már azt tervezik ,hogy miénk lesz a ház, máskor azt mondják, hogy fizetjük ki a testvéreit, máskor meg, hogy de jó hogy itt vannak azért segíteni..és ez az ellentmondás megy ...így az ember hogy tervezzen valamit? És rákérdezni sem lehet, mert akkor ugye ránk sütik,hogy már a halálukat lessük..ha meg nem kérdezzük, akkor meg nem törődünk a jövőnkkel, semmi nem érdekel minket. Tehát marad a néma hallgatás, a pakolászás, a néma ebédek, a kínos csöndek. És a hamisan boldog családi hapajok. Én egyenes ember vagyok, zavar ez eléggé. De a barátnőm miatt sem akarok veszekedést, mert ő még ott él, vele szúrnék ki. Csak az idő oldhatja meg a dolgot, addig én dolgozom, ápolom anyámat, teszek félre, és várjuk, hogy hátha esetleg kapunk valami induló segítséget...ha nem akkor marad amit félreraktam, meg amit keresünk, de akkor átgondolunk jó pár dolgot.
A barátnőm pedig nem elkényeztetett ahogy véled, sőt..ha valakivel mostohán bánik a saját családja hát ő az.
A kérdezőnek üzenem: Lesz ez még rosszabb is...
Ismerem én is az ilyen családot, nekem a testvéreimmel volt a gondom.
Hárman voltunk fiú testvérek. Én a legkisebb. Ők ketten már elég korán leléptek, mindenféle alja munkát csináltak, mert nekik álmaik voltak. De tanulni egyik se tanult,inkább sefteltek. Én addig otthon maradtam, tanultam és segítettem amiben kellett. Szüleim sajnos nagyjából egyszerre robbantak le. Nyakamban szakadt minden. Testvéreim sose értek rá, mondván te ottmaradtál, hát csináld. Addig ők építgették vállalkozásukat, volt ismeretségük az önkormányzatnál, Apeh-ben lefizettek mindenkit aki élt és mozgott. Meg is lett a jutalma, pár év alatt milliós cégeket hoztak létre, kb 1 évet ha dolgoztak ők maguk benne, utána kiadták ügyvezetőknek, ők meg élték életüket. Addig én otthon mostam az ürüléket, vágtam a fát.
Apámék mondogatták, tiéd lesz mindenünk, de írni nem írtak végrendeletet, mondván biztos megértik majd a testvéreid, de ők nem akarják kizárni őket, csak a fiaik.
Hát nem így lett. Először apu ment el, majd anyám nem sokkal rá.
Ott sírdogáltak a testvéreim is milliós merci-eik mellett.
És követelték a jussukat. Hiába mondtam nekik,hogy amíg ti éltétek a világotokat, és tudtátok alapozni a jövőtöket, én nem tudtam, és ezzel az örökséggel tudnám kompenzálni az elveszett éveket. Ahogy apuék is akarták. De ez jár nekik, jogos örökség, nincs végrendelet, tehát kuss.
Eladtuk hát a házat, meg az ingóságokat, kifizettem őket, nekem maradt pár millióm, albérletbe költöztem, és azóta is ott küszködöm. Ők a részüket elköltötték egy új, kocsira, motorcsónakra, és egy tengeri útra.
Tehát üzenem neked, a családnál nagyobb ellenséged nem létezik. Olyanokat megtesznek veled amit idegen sose. Savaznak, hátba támadnak, kibeszélnek, tönkretesznek.
Persze, én keserű vagyok, és ezért mondom ezt...mások is ezt mondják, és egyre többen. A kevésbé szerencsés sorsú rokont a szerencsések nem segítik, önzőek, irigyek, kicsinyesek. Nem kötelesség persze, meg jogosan járt is, de hol marad a megértés, a belátás, hogy nekem nem kell az a pénz, lemondok róla.
Ti se várjatok jobbat, jobb ha most kezdtek csomagolni, és nem rájuk vesztegetni az életetek egy részét. Vagy ha maradtok, megtenni mindent,hogy biztosítsátok magatokat.
Mert a családra számítani felesleges.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!