Mit tennétek a helyemben?

Úgy érzem az egész, de a szó szoros értelmében az egész életem kisiklott... A családom mindég is a nővéremet favorizálta. Kicsi korunktól kezdve mindég ő volt mindenkinek a szeme fénye. Ő kapott mindég több új ruhát, több zsebpénzt, az ő véleménye számít mindenhol, pl. a közös szobánkat is úgy rendezték be, ahogy ő szerette volna, hiába volt közös, s most, noha férjezett, a szüleink továbbra is támogatják anyagilag... Háttérbe kerültem, családban nem vesz igazán komolyan senki. Ezt még tetézte, hogy a nővérem jobban bizonyított az iskolában, habár mindketten gyakorlatilag csak ötösöket hoztunk haza, ő mégis mindég jobban kitünt, valahol mindég jobban odarakta magát. Szüleink a tanulmányaink terén a szó szoros értelmében fanatikusok. Most vagyok első éves, közgazdaságot tanulok, nem szeretem, de ide kellett jönni, mert ők így látták jónak, mert azzal a szakkal, amit én szerettem volna, nem mentem volna semmire az életben... Rámeröltették, bár keservesen, de csinálgatom. Teltek az évek, 5. osztályban elkezdtem tikkelni, hogy miért, nem tudom, bár próbáltam elnyomni, nem bírtam. Az osztályban én lettem az első számú célpont, naponta ment a megalázás, kinevettek, nem akartak barátkozni velem. Anyuéknak nem szóltam erről semmit, szégyelltem borzasztóan. Az önbizalmam pedig szépen elillant. Belül borzasztóan örlődtem. Emlékszem, mikor hazajöttem a suliból, vertem a fejem a falba, hogy meg akarok halni. Mindeközben a gerincem hirtelen elferdült, s 3 évig fűzőbe csomagolva éltem, nem ecsetelem, milyen élmény volt... Gimnáziumban, igaz nem csesztettek annyit, de ott sem találtam igazán a helyem, otthon folyamatosan ment a zsarolás, hogy csak ötösöket hozzak. Párkapcsolatom még nem volt.

Itt állok 20 évesen, plussz kilókkal, pattanásos bőrrel, s úgy érzem, semmi perspektívám. A szüleimtől soha nem kaptam igazán szeretet, a nővérem/ nagynénim leginkább lekezel, nincs akivel igazán el tudnék beszélgetni. Az egyetemet rühellem, olyan kicsi vagyok én itt, főleg, ha látom a többi lányt, hogy törnek előre, hogy sugárzik róluk az elégedettség, néha legszivesebben csak sírnék és aludnék napokig. Nics biztos pontom. Nem tudom, mit kezdjek az életemmel, az öngyilkosság távoli kép, de néha úgy bele élem magam...

Kérlek, ne hurrogjatok le, hogy csak sajnáltattam magam, bár biztosan kiérződik, ha nem is szándékosan...