átkozottul egyedül érzem magam, pedig mindenki nagyra értékel; - miért?
Soha senki nem hív meg sehova, vagy hív fel, az életem minden percébe az egyedüllétet vonzom be valami okból. Pedig mindenki így-meg úgy dícsér, hogy ilyen meg olyan értékes ember meg jóbarát vagyok. Csak épp nekem nincs kivel megosztanom a problémáimat. Állandóan én hívogatok mindenkit ha találkozni szeretnék valakivel. A saját tesóimat is állandóan nekem kell hívogatnom, pedig nagyon örülnek ha látnak. Ez számomra ellentmondásos, és logikátlan viselkedés. Tudom hogy beképzeltnek tűnik, de már azt kell mondjam, legszívesebben szkennelném magam hogy legalább egyetlen ember legyen ebben az átkozott életben aki néha felhívna (és nem mindíg én), vagy kezdeményezné hogy találkozzunk időnként; - akivel értelmesen (építő jelleggel) el lehetne végre beszélgetni (nem az x-faktorról,meg mit tudom én milyen nevű mondvacsinált "tehetségekről" - különben sem tévézek, mert az is inkább leépíti az embert mintsem gazdagítana).
Nyomorult egy világ ez én mondom...
Én is teljesen így érzek. Két különböző iskolában sem sikerült barátokat szereznem. Van 1 közösség 1 másik városban, de velük is nehezen tartom a kapcsolatot. Pedig a felnőtt ismerőseim jó és intelligens embernek tartanak.
15/L
Azt gondoltam a válaszokból, én is megtudok valamit. Pont így vagyok, és én sem értem. Mindig ez a kedves, aranyos, értékes ember vagy duma, de mégis mindig én keresek mindenkit. Persze örülnek Nekem, de hát mégis.
Írj privit, legyük barátnők :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!