Fiús nagymamaként lehet ugyanúgy szeretni az unokát, mint lányos nagymamaként?

A kötődés sosem "praktikus". Az nem egy üzlet, hogy azért adok, hogy kapjak. Aki fél a kötődéstől, azért nem alakít ki kapcsolatot a saját unokájával, mert ha elválnak a szülők, akkor mi lesz... Hát oda inkább egy pszichológus kellene, hogy miért fél kinyitni a szívét. A gyereked is költözhet a világ túlfelére, mert mittudomén, sarkkutató akar lenni, aztán mégis ha önzetlenül szereted, nem azon sápítozol, hogy akkor majd ki nyírja a sövényt és minek kötődtél hozzá.

Mi is elváltunk, újraházasodtunk... az exférjem szüleit sosem bírtam, mert folyton kritizáltak, pedig az első években nagyon igyekeztem megfelelni nekik. De viszi apjuk a gyerekeket láthatáskor meg ünnepekkor a szüleihez is. Én próbálok semleges lenni, megadom az esélyt a feleknek, hogy saját maguk alakítsák ki a kapcsolatot. Nekem is volt az egyik nagymamám, akit anyukám nem csípett (amit értek, miért), de engem szeretett és szívesen emlékszem rá, sőt még vagy 35 év távlatából is megvan egy tündérkirálylány fátyol emlékbe elrakva, amit nekem varrt :) pedig igazából nem is sokszor találkoztunk. A nagy kamaszok nálunk már egyedül közlekednek, és nagyon jól el tudják dönteni, kivel akarnak jóban lenni, kit látogatnak szívesen vagy mennek inkább a haverokhoz hétvégén. Akit nem, azt nem erőltetem. A kicsiknél is 2-3 év, és ez lesz. Elég sok gyerekünk van, és mind fiúk, úgyhogy szívből remélem, hogy normális, de minimum elfogadó kapcsolatom lesz a menyeimmel és tudok pár unokát is kergetni még.

Szerintem baromság. Anyósom kb ugyanannyit látja a gyereket mint anyám. Ő vigyázhatott rá nélkülem először, nála aludt ott először, mert tudom hogy több türelme van mint az én anyámnak.

Abban meg biztos lehet hogy a fiáé a gyerek, mivel egy az egyben rá hasonlított babaként. Így 2 évesen kezd rám is kicsit hasonlítani, eddig az apja klónja volt.