Akik nem akarnak elköltözni, vagy külföldi élet után hazaköltöznének, szerintetek mennyire erősen befolyásolja őket, hogy távol lennének/vannak a családtól?

"engem nem érdekel ha szerinted a gyerek kötelessége ott maradni a szülő egész életében, ahol ők laknak"

Mondjuk, nem azt írta senki, hogy kötelező ott lakni (3-as vagyok amúgy), hanem azt írtuk, hogy akinek szoros a kapcsolata a családjával, annak több igénye van rà, minthogy évi 1-2 alkalommal találkozzanak, legyenek együtt. Mert szívesen vannak együtt, jó érzés, plusz ugyanez barátokkal is.

Ahogy írtam, mi is laktunk ugye évekig külföldön ettől függetlenül, de nekünk hiányoztak a családi és baráti kapcsolatok, közös programok, mert nyilván telefonálni és videochatelni nem ugyanaz. Most rendszeresen találkozunk mindenkivel, és ez jobban megéri nekünk, mint a kint keresett pénz, ez van.

Az én szüleimmel nem tartjuk a kapcsolatot, szóval elhiszem, hogy akinek nem szorosak a családi kapcsolatok, nincs nagy szeretet, érdeklődés, ott nem tényező a hollakásban a család, nekem sem lenne az a saját családom, örülök, hogy, mikor kint laktunk, legalább a kifogás megvolt, miért nem megyünk.

8 éve élek külföldön, nem vágyok haza, és nem érdekel a hisztijük, hogy jaj, ritkán megyek.

Bocs, már külföldre is okkal költöztem, mert itt legalább van magánéletem, és saját életem anélkül, hogy menne kétnaponta a telefonálgatás, meg "mit csináltál, mert xy látott z fiúval sétálgatni" - és társai.

Ezek szerintem borzalmasan nyomasztó és gáz dolgok - elvileg felnőtt emberekről van szó, mégis a másik életén lógnak, aztán elszámoltatnak, csak mert "a gyerekük vagy".

Egy felnőtt ember, nem 10 éves kislány.

Kedves 16-os. Lelkiismeret furdalás keltési szándékuk volt. A cselekedeteikkel és a szavaikkal megcélozták a lelkemet, és/vagy a pszichémet, hogy hátha lelkiismeret furdalást tudnak bennem kelteni annak érdekében, hogy hazamegyek és azt csinálom, amit ők szeretnének. Ez megnyilvánult kritikus beszéddel, meg olyanokkal, hogy "remélem megtiszteled azzal a SZÜLEIDET, hogy...". De nem jött be a lelki zsarolás, mint írtam azelőtt MINIMUM 2-3 havonta látogattam őket, "csak úgy", nem azért mert "kellett" bárki szerint, mindegy, hogy hol voltam a világban, de most már nem így gondolkozom. Így már érthető végre??? És félreértések elkerülése végett, a válaszom ebben a formában megint csak ennek az egy embernek szól! Ha akkor kb 10 éven keresztül tárt karokkal vártak volna haza és megkérdezték volna őszintén, hogy mi újság, hogy vagy, miben segíthetünk, mesélj, mik történnek, meglátogassunk-e............., akkor másként alakult volna. Ehelyett volt a "milyen helyen laksz már, mire jó ez amit dolgozol, hogy lehet, hogy ezzel vagy együtt, neked nem ezt kellene". Ha meg megkérdeztem, hogy akkor mégis mi a fitty fenét kellene szerintük csinálnom, akkor a válasz az volt, hogy "nem tudom, valami mást, gyere haza, úgy látom neked mindegy hol, csak ne itthon legyél, nem vagy normális, hány éves vagy már" soroljam még????? Azon csodálkozom, hogy 10 évig ezt bírtam. A szép szó nem segített 2 milliárdszor, aztán a kicsit "csúnyább" sem (csúnya alatt értsd a légyszíves álljál már le kérlek), akkor jött a "velem így nem beszélt soha a bátyád sem, jaj jaj jajjj".

Szerintem ez a lelki terror legmagasabb foka. Szerintem ez egy cseppet sem jobb, mint a testi fenyítés, bár abban is volt kis gyerekként részem. Aztán ne másolgassa ki nekem a gyakorikerdesek-en senki a kiragadott mondatokat.

"amit te érzel belül helyesnek"

Azzal kapcsolatban nem tudtak volna lelkiismeretfurdalást kelteni."

Dehogynem. Ez ennél kicsit érzelmileg összetettebb.

"Vagy ez mindegy és tényleg csak attól függ minden, kinek mennyire szoros a kapcsolata a családjával, ki mennyire igényli velük az intenzív kontaktust?"

Amíg vannak olyan emberek, nem kevesen, akik a bántalmazó szüleik seggét is nyalják, addig ez nem ilyen fekete-fehér.

Nem azért szül az ember gyereket, hogy együtt üljenek otthon, legalább is nem azért kéne. Hanem fel kell fogni, hogy az az igazi szeretet, hogy egyszer felnő, elmegy otthonról, és éli a saját életét. Ha Amerikában lennénk, ahol két állam közt nagyobb a távolság, mint innen Anglia? Nekem sem kedvenceim az amcsik, de a távolság rákényszeríti őket arra, hogy lehet, csak évi egyszer látják egymást, mert messze van, drága, stb. és ez nem jelent kevesebb szeretetet. Szerintem pont az a fura, hogy egy utcán belül maradnak a generációk.

Van a honvágynak ellentéte, mikor a hely, ahol vagy depresszívvé tesz. Akkor is, ha a szüleid szeme fénye vagy.

Kamasz koromtól vágyam egy más világban élni. A 80-as években voltam kamasz, én még ismerem a pult alól banánt. :D Szóval értitek...

Sajnos az élet úgy hozta, hogy nem sikerült, csak néhány hétre eljutni évente, az imádott országokba és amikor hazajövünk kultúrsokk.

Sajnos a szülőkkel nem jó és bensőséges a kapcsolat, a barátiak sem mélyek, tesónk nincs, a távolabbi rokonokkal sem tartjuk a kapcsolatot illetve ők is külföldön élnek.

Mi ha kimennénk, soha nem térnék haza.

Egyelőre ingatlanvásárlásnál tartunk, hogy legyen hova kiutazni, megszállni.

Nyugdíjas éveinket biztos, hogy nem itt fogjuk leélni.

Egy nagyon idős ismerősünk, aki Olaszországba nősült azt mondta, ha itthon maradt volna, már nem élne.

A gyerekeink nyelveket beszélnek, olyan szakmákban lesz egyetemi végzettsegük, ahol a világban bárhol megállhatják a helyüket.

Ők is imádnak utazni és természetesnek tartják, hogy külföldön éljenek.

Majd összeruccanunk a kontinensek között. :D

"Van a honvágynak ellentéte, mikor a hely, ahol vagy depresszívvé tesz. Akkor is, ha a szüleid szeme fénye vagy."

A hónap hozzászólása!!!

Nekem jo a kapcsolatom a szülőkkel, es 9 even át 300 méterre laktam tőlük, de ugy is volt hogy 2-3 hétig nem láttuk egymast, telefonálni meg vegkepp nem szoktunk, nálunk nem divat csak úgy hivogatni egymast, csak ha valami fontos mondanivalo van.

Utanna 25 kilométerről havonta találkoztunk.

Talán ezért volt konnyebb 3500 kilometerre költözni végleg.

Jó melom volt, hitelmentes kertes ház, de semmi jövökép, foleg a gyerekeimnek.