Öregek otthonába vonulnál vagy inkább otthon magányosan küszködnél majd?

Idősek otthonába költöznék.

39

53-as: régen természetes volt, hogy az idős szülőket a gyerekek látják el időskorukban, nem is nagyon volt más opció. De akkor az is természetes volt, hogy 1) több gyerek van, nem ritkán 4-5-nél is több, tehát el tudták osztani a terheket egymás között (nagyon más heti 1 napot anyukánál tölteni vagy minden másnapot, vagy akár mindennap menni), 2) a nők nagyobb része nem dolgozott (értsd: nevelt 5+ gyereket, háztáji állatokat tartott, komoly konyhakertet vitt stb.), illetve akik dolgoztak pl. gyárakban azok is közel az otthonukhoz, gyakran részmunkaidőben, így rugalmasabban elérhetőek voltak napközben, 3) az emberek jelentős hányada nem költözött el a szülővárosából, vagy nagyon max. mondjuk egy közeli nagyobb községbe, városba.

Változnak az idők, egyre kevesebb gyereket vállnak be családonként, a nők is munkába álltak, és simán lehet, hogy 3 gyerekből egyik sem marad nemhogy a szülőfalujában, hanem az országban sem.

Vannak persze "hálátlan" gyerekek, akik leszarják az őket szeretetben felnevelt szülőket, és tényleg egy Tesco bevásárlást nem intéznének nekik, DE én többnyire nem ezt látom magam körül, hanem épp ellenkezőleg, erőn felül igyekeznek ellátni az idős szülőket sokszor még úgy is, hogy egyérteműen negatív hatással van már saját anyagi vagy mentális, családi életükre. Nem lehet egy 6 vagy 8 órás munka és saját gyerekek mellett egy idős szülőt ellátni úgy, hogy ez ne menjen a saját élet rovására, anyagilag pedig a legtöbb családnak nem fér bele, hogy otthonmaradjon valaki (na és hát ki? a nő, ugye...) vagy fizessenek mindennapos segítséget. A lelki teherről nem is beszélve súlyosabb eseteknél. Nem is beszélve azokról a ma már teljesen szokványos helyzetekről, amikor nem is egy városban vagy országban élnek.

A háború után született generáció sajnos még többnyire ezzel a mentalitással vállalt gyereket, hogy majd ők gondoskodnak róluk öregkorukban. Anyagi oldalról ugye évtizedeken keresztül ott volt, hogy majd az állami nyugdíjból megélnek és aztán jött a rendszerváltás, a vele járó gazdasági változások és azzal kellett szembesülniük, hogy semmire nem elég a nyugdíjuk, és most ők azok, akik foggal-körömmel tiltakoznak az "otthonba dugás" ellen, és elvárnák, hogy a gyerekük, akit elméletileg szeretnek tönkre tegye magát értük.

Általánosítok, nyilván nem így van mindenkinél, de nagyon gyakori (itt is minden hétre jut egy hasonló kérdés).

A kérdésedre adott válaszok többségéből viszont láthatod, hogy ennek a generációnak a gyerekei (akik most sokszor rá vannak kényszerítve, hogy erőn felül teljesítve lássák el a szüleiket) és pláne a következők már nem ezzel a mentalitással vállalnak gyereket (nagyon helyesen) - pont azért, mert ők megértik, hogy egy szerető szülő mindent megtesz, hogy ezzel ne terhelje a saját gyerekét.

Egy dolgot felejtenek el sokan. Az, amit ma gondol az ember, holnap már lehet hogy más lesz. Ma, huszon, harminc, ötven évesen azt mondja az ember, otthonba megy majd, ha arra lesz szükség. De amikor oda kerül, már egyáltalán nem biztos, hogy valóban akar is majd menni.

Nagyapám halála után -Alzheimer kóros volt, lassan épült le, az utolsó évben már nem mozgott és egyáltalán nem kommunikált- mindenki azt mondta, ezt nem éljük át megehyszer, egyértelmű az otthon. Nagyanyám is ezen a véleményen volt akkor. Még otthonokat is nézegetett, de mivel fizikailag és mentálisan is képes volt az otthoni egyedüli életre, így későbbre lett halasztva a majdani költözés. Amikor olyan állapotba került, hogy menni kellett, már nem akarta. Nem akarta az otthonát ott hagyni, ahol 60 évig élt, a kertet, amit imádott, q kutyát, amit befogadott. Plusz onnan már nincs hova menni, csak temetőbe. Megterhelo ám ez a gondolat egy idős embernek. Elkoltozom, aztán meghalok. Ennyi röviden.